Ugrás a fő tartalomra

Passamezzo

Szerző:
A passamezzo páros ütemű tánc a 16-17. században. Arbeau híres tánckönyvében a pavane-nál valamivel gyorsabb tempójú táncként említi. Salinas a két táncot egynek tekinti. A passamezzo mint meghatározott basszu- illetve harmónia-menetekre épülő tánc a basso ostinato táncok közé tartozik. A fennmaradt passamezzók nagy része, mintegy kétharmada moll-jellegű passamezzo antico illetve dúr passamezzo moderno.

Mindkettő megjelenik már az 1520-30-as években német, francia és olasz gyűjteményekben. (Az antico közeli változata a romanesca és a folia basszus.)

E két uralkodó basszusmenet szimmetrikusan tagolt nyolc hangja-harmóniája különböző ritmikus-metrikus kereteben valósulhat meg. A táncdarab lehet egyszerű homofón akkordsorozat, lehet a basszus fölött élénken mozgó felső szólam, és létrejöhet terjedelmes, gazdagon kidolgozott variációsorozat is. 

A legismertebb passamezzók egyike Scheidt, Tabulatura nova I-ben található (1621), az utolsó valószínűleg Vitali Varie partite del passamezzója (1682). Az antico basszusra épül az Istvánffy-kézirat Padoanája és - Gombosi jellemzése alapján - Bakfark Passamezzo vom Ungernje is (a Bakfark-darabot tartalmazó kézirat elveszett). A páros ütemű tánchoz egy vagy több, azonos basszuson alapuló páratlan ütemű utótánc, leggyakrabban Saltarello csatlakozik. 

A két alapvető típus mellett még számos más passamezzo basszus ismert, melyeket ritkábban dolgoztak fel. Ezek közé tartozik a magyar passamezzo is. Ez kilenc forrásban jelenik meg 1564-től a 16. század végéig, nyolc különböző feldolgozásban.

A magyar passamezzo a többi passamezzótól határozottan elkülöníthető, sajátos szerkezetű táncdarab, melyet egy kivétellel (Caroso) valamennyi forrás magyarnak nevez (passamezzo Ungaro). 3 x 4 ütemes szerkezetű (tehát a pavane tipikus formáját mutatja), az egyes részek többszöri variált ismétlésével. Dúr-jellegű, és az I, IV, V fokra épülő dúrhármasok uralkodnak benne, ennyiben a passamezzo modernóhoz áll közel. 

A két szélső szólam gyakran mozog párhuzamosan tercekben. A középső sor tulajdonképpen skálamenet, amely e feldolgozásokban szekvencia-sor formájában jelentkezik. Két kéziratos forrás kivételével mindig táncpárjával, a saltarellóval együtt jegyezték fel. Első megjelenése a leggazdagabban kidolgozott, utolsó, kéziratos formája a legegyszerűbb.


Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Muszorgszkij: Egy kiállítás képei

Szerző:
Mogyeszt Petrovics Muszorgszkij (1835-1882): Egy kiállítás képei   Ez a nagyszabású, kifejezetten pianisztikus hatásokra épített kompozíció elszigetelt, magában álló remekmű, előzmények nélkül jött létre és nem volt folytatása sem. Muszorgszkij 1874-ben – 39 éves korában – írta. Ugyanebből az évből származik a  Napfény nélkül  c. dalsorozat, valamint az  Elfeledve  c. ballada, mindkettő  Golenyiscsev-Kutuzov  szövegére. Az  Egy kiállítás képei  megalkotásának ösztönzője tragikus esemény, a zeneszerző jó barátjának,  Viktor Hartman  festőművésznek elhunyta volt. Mivel azonban az Elfeledve c. balladát Verescsagin egyik festménye ihlette, feltehetjük, hogy Muszorgszkij ez idő tájt fokozottan érdeklődött a képzőművészeti alkotások zenei interpretációja iránt. „Viktor Hartman halála után, 1874 tavaszán kiállítást rendeztem a Művészeti Akadémia termeiben rajzaiból és akvarelljeiből” – írja Vlagyimir Vasziljevics  Sztasz...
További információk

Csajkovszkij: Az évszakok, op. 37/b

Szerző:
Pjotr Iljics Csajkovszkij (1840-1893) zongoraművei nem játszanak jelentős szerepet alkotásában, bár mennyiség tekintetében nem maradnak el a zenekari, kamarazenei és vokális kompozíciók mögött. Valószínűleg az a körülmény indokolja ezt, hogy legnagyobbrészt megrendelésre készültek és nem mutatják ugyanazt az ihletett eredetiséget, mint például zenekari művei. Ő maga nem is volt kiemelkedő zongorajátékos, ilyen módon nem érezte elsődleges indíttatását e hangszeren való megnyilatkozásának. Az évszakok, op. 37/b 1875–76-ban egy zenei folyóirat megrendelésére havonta komponált Csajkovszkij egy rövid jellemdarabot. Az évszakok című sorozat nem próbál Vivaldi hegedűverseny-ciklusának vagy Haydn oratóriumának folytatója lenni: példaképe nyilvánvalóan Schumann zsánerkép jellegű rövid zongoradarabjai között található. Január: A kandallónál (Moderato simplice ma espressivo). Könnyed hangú idill meglehetősen hosszúra nyúlt közjátékkal, amely a rögtönzés ötletszerűségéhez képest m...
További információk

Szimfonikus költemény

Szerző:
A szimfonikus költemény a 19. és 20. századi programzene műfajához tartozó, többnyire egytételes zenekari kompozíciók, melyek különösen Liszt és R. Strauss nevével forrtak össze. A fogalmat Liszt alkotta meg, aki 1849-ben írt Tasso nyitányát 1854-ben így nevezte meg, majd ezt a megjelölést hamarosan minden ilyen jellegű művére kiterjesztette. A szimfonikus költemény előfutárai a programzene különböző válfajai voltak, különösen a többtételes programszimfónia és kiváltképp Berlioz ideája, a "drame instrumental" (Fantasztikus szimfónia), amelynek a programját úgy kell felfogni, mint egy opera szövegét. Szűkebb értelemben a szimfonikus költemény előzménye a nyitány, mégpedig a hangversenynyitány, elsősorban Beethoven drámai nyitányai. 1854 előtt Liszt is nyitánynak nevezte szimfonikus költeményeit. A szimfonikus költemény elnevezés Liszt nagy eszméjére utal, a zene megújítására a költészettel kötendő bensőséges szövetség révén, amire a "szimfonikus költő" hivat...
További információk