Mihail Ivanovics Glinka (1801—1857): Esz-dúr szextett
A múlt század
harmincas éveinek elején Glinka Európában tett utazásokat. Ez idő tájt írt
kamarazenei kompozícióin olasz operai élmények hagytak nyomot: egyik
szerenádját két hegedűre, gordonkára, nagybőgőre és zongorára Bellini Az
alvajáró című operájának témáira írta, másik hasonló jellegű műve
brácsára, gordonkára, fagottra, kürtre és zongorára (vagy hárfára)
Donizetti Anna Bolena című operájából merítette anyagát.
Mindkét mű 1832-ben készült, és ugyanebből az évből származik a vonósnégyesre
nagybőgőre és zongorára irt szextett is, amelyik — nyilván megkülönböztetésül —
a zeneszerző az „eredeti”(Sestetto originale) jelzőt adta.
Jellegzetes
romantikus alkotás; ez nemcsak abból a tényből derül ki, hogy a zongora vezető
szerepet játszik az együttes hangszerei között, hanem magának a zongorának
szánt zenei anyag is híven reprezentálja az 1830-as évek zongorastílusát: telt
fogású akkordok széles gesztusú, patetikus témája indítja a kompozíciót, és ezt
a témát a zongora virtuóz futamai után a vonós hangszerek is megszólaltatják.
Ez után kezdődik a szonátatétel kantábilis, kifejező dallammal — természetesen
megint csak zongorán. A kidolgozás során több ízben, emlékeztetőül felhangzik a
patetikus akkordikus téma is, ezúttal a vonósokon.
A lassú
tételben a vonós hangszerek funkciója az elhanyagolhatóságig összezsugorodott.
Hosszú ideig a zongora szólóját halljuk, és amikor elmondotta már briliáns
mondanivalóját, mikor kimerült tematikus vénája, akkor halvány pizzicatókkal
bekapcsolódnak játékába a vonósok, de zenei anyaguk mindvégig megmarad a
dekoratív kíséret korlátjai között. A zárótétel sejtelmes, háromszoros
pianissimo mélyéből bontakozik ki a zongora basszusából feltörő
skálamenetekkel. A ritmikus, pregnáns témát csak akkor szólaltatja meg a
zongora, amikorra a hangok erőssége és magassága a maximumot érte el. Bár a
virtuóz csillogás most is mindvégig a zongoráé, a téma motivikus feldolgozását
a zeneszerző a vonósokra bízta, és első alkalommal teremtett igazi kamarazenei
hangzást. A nagy apparátushoz és az anyag eddigi nagyszabású megmunkálásához
képest a befejezés viszonylag szerény.
Forrás: Pándi
Marianne, Hangversenykalauz