- szimfonikus
impressziók zongorára és zenekarra
A mű 1909 és 1915 között íródott, azzal a bevallott céllal, hogy — a
komponista szavai szerint — „helyek, élmények és érzelmek emlékét idézze fel”.
Az andalúziai népzene jellegzetes ritmusait, hangsorait, dallamfordulatait és
ékesítéseit örökíti meg e három „szimfonikus impresszió”, amelynek hatását a
beleszőtt virtuóz zongoraszólam különösképpen emeli.
Az első tétel a Generalife kertekben „játszódik le”, a granadai
Alhambra felett elterülő festői környezetben. Két dallamból épül fel a tétel
zenéje, mindkettőre a kis hangterjedelem és a táncos ritmika jellemző. A
zeneszerző mesterien alkalmazza a témamegfordítás hagyományos praxisát:
rendszerint a zongoraszóló mutatja be a témák fordított alakját.
A második tétel távolból idehangzó táncot érzékeltet. Lefojtott,
sejtelmes hanghatások adják alaphangulatát. Ismét két dallamból formálódik a
darab, az első a zongoraszóló ostinato ritmusképlete felett bontakozik ki, a
második nyugodt lejtésű tánc, amely azonban szenvedélyes aprózásban is
felcsendül.
A zárótételt fülledt szenvedély hangulata vezeti be, majd démoni erővel
robban ki a cigánytánc izgató temperamentuma. Mint az egész művet, ezt a
darabot is kis hangközökben mozgó, könnyen variálható dallamok szövik át. A
befejezés — teljesen lehalkuló együttesen — az elcsendesülő éjszakát jelképezi:
visszatér a tétel bevezetéseként hallott zenei anyag.