Ugrás a fő tartalomra

Keringő

Szerző:
A keringő (valcer) a 18. század utolsó negyedétől kezdve ismert, 3/4-es , osztrák-bajor területen kialakult tánc, melynek közvetlen elődei a német tánc, a Ländler és a Langaus. A keringő páros magántánc, melyben a párok zárt tánctartásban kettős forgómozgást végeznek, egyrészt saját tengelyük körül forognak, másrészt körbetáncolják a táncparkettet. Már a szó megjelenése (kb. 1780) előtt, nagyjából 1750-től kezdve megtaláljuk a walzen, keringés, keringő tánc nyomait, valószínűleg már itt is a láb jellegzetes csúsztatásának értelmében.


1786-ban táncoltak először operaszínpadon keringőt, s az új tánc a közönség körében meleg fogadtatásra talált. Az előkelő társaság elítélő kritikája és pl. a porosz udvar tilalma ellenére a keringő a Bécsi Kongresszus (1814-15) után minden addigi tánctól eltérően a társadalom összes rétegében elterjedt. A bécsi keringő, ahogyan már 1811-ben nevezték, máig is a leggyakoribb táncok egyike.A 19. és 20. században különféle keringő-típusok alakultak ki. A bécsi keringő mellett a francia keringő többnyire három, fokozódó tempójú részből állt: valse (3/8 vagy 3/4, andante), sauteuse (6/8, allegretto) és jeté vagy gyors sauteuse (6/8, allegrótól a prestóig). Lassú keringő-típus a boston és az angol keringő (lassú keringő), amelyek Európában 1920 körül jöttek divatba.

A keringő eleinte rendszerint két, egyenként nyolcütemes reprízből állt, de rövidesen több keringőt fűztek sorozatba. Nyomtatásban megjelent korai keringők: Steibelt 12 keringője (op. 14. 1800). 1808-ban egy terem felavatása alkalmával mutatták be Hummel Tänze für den Apollosaalját (op. 31), amely a triókkal, ismétlésekkel és codával fél óra hosszú, s az első hangversenykeringőnek tekinthető. Gyakorlati használatra szánt keringőket írt Schubert és Beethoven. Schubert keringői túlnyomórészt még nyolcütemesek, két reprízzel, többnyire 12 vagy még több szám követi egymást.


Beethoven Diabelli keringőjére írt 33 variációja (op. 120) tiszta hangversenydarab, míg az 1824-es és 1825-ös Esz-dúr és D-dúr keringő ismét inkább használati zene. A keringő fejlődésére döntő hatást gyakorolt Weber koncert-rondója, a Felhívás keringőre (op. 65, később Berlioz meghangszerelte): zárt ciklus, lassú bevezetéssel és a darab kezdetét visszaidéző codával. További jellemzői: a dallam, tempó és hangnemek tervszerű rendje, a jellegzetes ütemenkénti basszus-akkord-akkord kíséret, a korábbi keringőknél lényegesen gyorsabb tempó és az egyes keringők nyolc ütemen túllépő hossza.


Az említett ismertetőjegyek az 1820-as években a Lanner és id. Strauss által kialakított klasszikus bécsi keringőre is érvényesek. Az ő keringő-kompozícióik bevezetéssel kezdődtek, melyet öt keringő, majd a coda követ, amelyben visszacsengenek az előtte elhangzott keringők. A keringő hamarosan a bécsi operett lényeges alkotóeleme lett, s egy-egy operett keringősorozatban fűzött dallamai gyakran népszerűbbek lettek magánál az operettnél.



Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Muszorgszkij: Egy kiállítás képei

Szerző:
Mogyeszt Petrovics Muszorgszkij (1835-1882): Egy kiállítás képei   Ez a nagyszabású, kifejezetten pianisztikus hatásokra épített kompozíció elszigetelt, magában álló remekmű, előzmények nélkül jött létre és nem volt folytatása sem. Muszorgszkij 1874-ben – 39 éves korában – írta. Ugyanebből az évből származik a  Napfény nélkül  c. dalsorozat, valamint az  Elfeledve  c. ballada, mindkettő  Golenyiscsev-Kutuzov  szövegére. Az  Egy kiállítás képei  megalkotásának ösztönzője tragikus esemény, a zeneszerző jó barátjának,  Viktor Hartman  festőművésznek elhunyta volt. Mivel azonban az Elfeledve c. balladát Verescsagin egyik festménye ihlette, feltehetjük, hogy Muszorgszkij ez idő tájt fokozottan érdeklődött a képzőművészeti alkotások zenei interpretációja iránt. „Viktor Hartman halála után, 1874 tavaszán kiállítást rendeztem a Művészeti Akadémia termeiben rajzaiból és akvarelljeiből” – írja Vlagyimir Vasziljevics  Sztasz...
További információk

Csajkovszkij: Az évszakok, op. 37/b

Szerző:
Pjotr Iljics Csajkovszkij (1840-1893) zongoraművei nem játszanak jelentős szerepet alkotásában, bár mennyiség tekintetében nem maradnak el a zenekari, kamarazenei és vokális kompozíciók mögött. Valószínűleg az a körülmény indokolja ezt, hogy legnagyobbrészt megrendelésre készültek és nem mutatják ugyanazt az ihletett eredetiséget, mint például zenekari művei. Ő maga nem is volt kiemelkedő zongorajátékos, ilyen módon nem érezte elsődleges indíttatását e hangszeren való megnyilatkozásának. Az évszakok, op. 37/b 1875–76-ban egy zenei folyóirat megrendelésére havonta komponált Csajkovszkij egy rövid jellemdarabot. Az évszakok című sorozat nem próbál Vivaldi hegedűverseny-ciklusának vagy Haydn oratóriumának folytatója lenni: példaképe nyilvánvalóan Schumann zsánerkép jellegű rövid zongoradarabjai között található. Január: A kandallónál (Moderato simplice ma espressivo). Könnyed hangú idill meglehetősen hosszúra nyúlt közjátékkal, amely a rögtönzés ötletszerűségéhez képest m...
További információk

Szimfonikus költemény

Szerző:
A szimfonikus költemény a 19. és 20. századi programzene műfajához tartozó, többnyire egytételes zenekari kompozíciók, melyek különösen Liszt és R. Strauss nevével forrtak össze. A fogalmat Liszt alkotta meg, aki 1849-ben írt Tasso nyitányát 1854-ben így nevezte meg, majd ezt a megjelölést hamarosan minden ilyen jellegű művére kiterjesztette. A szimfonikus költemény előfutárai a programzene különböző válfajai voltak, különösen a többtételes programszimfónia és kiváltképp Berlioz ideája, a "drame instrumental" (Fantasztikus szimfónia), amelynek a programját úgy kell felfogni, mint egy opera szövegét. Szűkebb értelemben a szimfonikus költemény előzménye a nyitány, mégpedig a hangversenynyitány, elsősorban Beethoven drámai nyitányai. 1854 előtt Liszt is nyitánynak nevezte szimfonikus költeményeit. A szimfonikus költemény elnevezés Liszt nagy eszméjére utal, a zene megújítására a költészettel kötendő bensőséges szövetség révén, amire a "szimfonikus költő" hivat...
További információk