Ugrás a fő tartalomra

Keringő

A keringő (valcer) a 18. század utolsó negyedétől kezdve ismert, 3/4-es , osztrák-bajor területen kialakult tánc, melynek közvetlen elődei a német tánc, a Ländler és a Langaus. A keringő páros magántánc, melyben a párok zárt tánctartásban kettős forgómozgást végeznek, egyrészt saját tengelyük körül forognak, másrészt körbetáncolják a táncparkettet. Már a szó megjelenése (kb. 1780) előtt, nagyjából 1750-től kezdve megtaláljuk a walzen, keringés, keringő tánc nyomait, valószínűleg már itt is a láb jellegzetes csúsztatásának értelmében.


1786-ban táncoltak először operaszínpadon keringőt, s az új tánc a közönség körében meleg fogadtatásra talált. Az előkelő társaság elítélő kritikája és pl. a porosz udvar tilalma ellenére a keringő a Bécsi Kongresszus (1814-15) után minden addigi tánctól eltérően a társadalom összes rétegében elterjedt. A bécsi keringő, ahogyan már 1811-ben nevezték, máig is a leggyakoribb táncok egyike.A 19. és 20. században különféle keringő-típusok alakultak ki. A bécsi keringő mellett a francia keringő többnyire három, fokozódó tempójú részből állt: valse (3/8 vagy 3/4, andante), sauteuse (6/8, allegretto) és jeté vagy gyors sauteuse (6/8, allegrótól a prestóig). Lassú keringő-típus a boston és az angol keringő (lassú keringő), amelyek Európában 1920 körül jöttek divatba.

A keringő eleinte rendszerint két, egyenként nyolcütemes reprízből állt, de rövidesen több keringőt fűztek sorozatba. Nyomtatásban megjelent korai keringők: Steibelt 12 keringője (op. 14. 1800). 1808-ban egy terem felavatása alkalmával mutatták be Hummel Tänze für den Apollosaalját (op. 31), amely a triókkal, ismétlésekkel és codával fél óra hosszú, s az első hangversenykeringőnek tekinthető. Gyakorlati használatra szánt keringőket írt Schubert és Beethoven. Schubert keringői túlnyomórészt még nyolcütemesek, két reprízzel, többnyire 12 vagy még több szám követi egymást.


Beethoven Diabelli keringőjére írt 33 variációja (op. 120) tiszta hangversenydarab, míg az 1824-es és 1825-ös Esz-dúr és D-dúr keringő ismét inkább használati zene. A keringő fejlődésére döntő hatást gyakorolt Weber koncert-rondója, a Felhívás keringőre (op. 65, később Berlioz meghangszerelte): zárt ciklus, lassú bevezetéssel és a darab kezdetét visszaidéző codával. További jellemzői: a dallam, tempó és hangnemek tervszerű rendje, a jellegzetes ütemenkénti basszus-akkord-akkord kíséret, a korábbi keringőknél lényegesen gyorsabb tempó és az egyes keringők nyolc ütemen túllépő hossza.


Az említett ismertetőjegyek az 1820-as években a Lanner és id. Strauss által kialakított klasszikus bécsi keringőre is érvényesek. Az ő keringő-kompozícióik bevezetéssel kezdődtek, melyet öt keringő, majd a coda követ, amelyben visszacsengenek az előtte elhangzott keringők. A keringő hamarosan a bécsi operett lényeges alkotóeleme lett, s egy-egy operett keringősorozatban fűzött dallamai gyakran népszerűbbek lettek magánál az operettnél.



Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Muszorgszkij: Egy kiállítás képei

Mogyeszt Petrovics Muszorgszkij (1835-1882): Egy kiállítás képei   Ez a nagyszabású, kifejezetten pianisztikus hatásokra épített kompozíció elszigetelt, magában álló remekmű, előzmények nélkül jött létre és nem volt folytatása sem. Muszorgszkij 1874-ben – 39 éves korában – írta. Ugyanebből az évből származik a  Napfény nélkül  c. dalsorozat, valamint az  Elfeledve  c. ballada, mindkettő  Golenyiscsev-Kutuzov  szövegére. Az  Egy kiállítás képei  megalkotásának ösztönzője tragikus esemény, a zeneszerző jó barátjának,  Viktor Hartman  festőművésznek elhunyta volt. Mivel azonban az Elfeledve c. balladát Verescsagin egyik festménye ihlette, feltehetjük, hogy Muszorgszkij ez idő tájt fokozottan érdeklődött a képzőművészeti alkotások zenei interpretációja iránt. „Viktor Hartman halála után, 1874 tavaszán kiállítást rendeztem a Művészeti Akadémia termeiben rajzaiból és akvarelljeiből” – írja Vlagyimir Vasziljevics  Sztasz...

Darius Milhaud: Scaramouche - szvit két zongorára, op. 165/b

Az 1937-es párizsi Világkiállítás alkalmára készült kompozícióról így ír szerzője önéletrajzi visszaemlékezéseiben (i. m. 207. 1): „… Ez idő tájt írtam azt a zongoradarabot, amellyel nagyon sok bajom volt, míg elkészült: Ida Jankelevitch és Marcelle Meyer számára egy kétzongorás szvitet. Átvettem néhány elemet két színpadi zeném partitúrájából és ezt az elegyet Scaramouche -nak neveztem el. Deiss nyomban ki akarta adatni… Én azonban élénken lebeszéltem; ,Senki nem fogja játszani', ám kiadómnak igen különös természete volt és csak azt adta ki, amit szeretett. A Scaramouche történetesen tetszett neki és jónak tartotta. A jövő őt igazolta. Miközben a kottapapírt általában nehéz volt eladni, ebből több kiadás jelent meg…” Scaramouche, akinek nevét Milhaud a kétzongorás szvit címében örökítette meg, eredeti nevén Fiorelli nápolyi színész volt, aki 1694-ben halt meg. Az első tétel motorikus mozgását sajátságos ritmikai lüktetés kíséri végig. A második tétel dalformában írt lír...

Ludwig van Beethoven: István király és Athén romjai

Ludwig van Beethoven (1770-1827): István király, op. 117, és Athén romjai op. 113 „István király, vagy Magyarország első jótevője” — címet kapta Kotzebue-nak az ünnepi megnyitó jelenete, amelyet 1812 februárjában az újonnan felavatott pesti színházban előadtak. A darabhoz — akárcsak az Athén romjai c. Kotzebue-játékhoz — Beethoven írt zenét, nyitányt és kilenc, kórusokkal kombinált tételt. A munkát 1811 őszén végezte el Teplitz-fürdőn, ahol több alkalommal is üdült. A kísérőzenéből ma főként a javarészt verbunkos-témákra épült nyitányt ismerik. Ezt lassú bevezetés indítja, majd lendületes iramú főrész következik, amelyben felismerhetjük a IX. szimfónia öröm-témájának korai változatát. A bevezető lassú zene a nyitány középső szakaszában és a befejezés során újból felhangzik. Kotzebue két ünnepi játékot írt a pesti színház felavatására: „István király, vagy Magyarország első jótevője” címmel előjátékot, és Athén romjai címmel utójátékot. Mindkett...