Ugrás a fő tartalomra

Induló

Szerző:
Az induló elsősorban csapatok menetelésének ritmus- és tempóbeli szabályozására szánt zene. Az induló-zene ezért gyakran hangos és ritmikusan hangsúlyozott. A tánccal a lépő táncműfajokban érintkezik (intrada, pavane, polonéz), de az indulóban a menet szabályozottsága következtében nem olyan fejlett a periodikusság, mint a táncban, és a tempók, metrumok és ritmusok kevésbé változatosak (az indulók üteme többnyire páros: 2/4, a "lovassági indulók" 6/8-osok). Közös a táncban és az indulóban az, hogy mindkettő alkalmas a zenei stilizálásra és tipikus vonások kiemelésére: papi induló: Gluck, Alceste, Mozart, A varázsfuvola, Wagner, Parsifal gyászinduló: Beethoven, 3. szimfónia, Chopin, Szonáta op. 35, Wagner, Istenek alkonya, Mahler, 5. szimfónia nászinduló: Mendelssohn, Szentivánéji álom, Wagner, Lohengrin.



Az ókori görögöknél a tánchoz hasonlóan az indulót is beszédritmus jellemzi. Aulosszal kísért indulókat alkalmaztak a hadjáratokban és a körmenetekben  is, innen került az induló be- és kivonulási indulóként a komédiába.

Az újabb induló a késő középkori körmeneti énekekből, keresztes- és zsoldosnótákból származik. Dallá alakított trombitafanfárok és dobkíséretes harántsíp-dalok formájában keletkezett. Az induló dalformája a 17. század óta két 6-16 ütemes részből áll. Elsősorban a menüett mintájára ehhez 1750 után dallamos trió társult (sokszor a szubdominánsban). Gyakran szerepel induló a szvitben, Lully óta az operában és a balettben (Lullynél balettjeiben páratlanütemben is), valamint a billentyűs zenében (My Ladye Nevells Booke - 1590, Bach, Notenbüchlein für Anna Magdalena).


A francia induló ritmikusan hangsúlyozott ragyogásával és lendületével ellentétes a 18. század korai nápolyi iskolájának dallamos opera-indulója. Míg Észak-Németországban a 18. századi szvit-induló francia mintákat követ, addig a cassazione, a divertimento és a szerenád indulója Fux óta az olasz és a délnémet-osztrák típust kapcsolja össze. Magával ragadó a janicsárzene indulójának lendülete. A francia forradalom óta az indulót az előrelendítő pontozott ritmus jellemzi, pl. a forradalmi himnuszokban és indulókban (Marseillase), valamint az operában (főleg Spontininál). 

A 19. században új, nemzeti színezetű, többek között magyar és szláv indulók is keletkeztek. Az induló tématípusai és ritmusai epizódszerűen ekkor már szinte minden zeneszerzőnél megjelentek, az opera-, zenekari és kamarazenében egyaránt, az induló mint önálló kompozíció (gyakran hódolati indulóként) alkalmi művé válik (Wagner, Berlioz, Meyerbeer). 

Az új zenében az induló sokszor karikatúraszerűen vagy groteszk formában jelenik meg (Hindemith, op. 41, Symphonia serena, szeptett, Prokofjev, Lord Berners). Gyakori a szórakoztató zenében és a jazzben.



Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Muszorgszkij: Egy kiállítás képei

Szerző:
Mogyeszt Petrovics Muszorgszkij (1835-1882): Egy kiállítás képei   Ez a nagyszabású, kifejezetten pianisztikus hatásokra épített kompozíció elszigetelt, magában álló remekmű, előzmények nélkül jött létre és nem volt folytatása sem. Muszorgszkij 1874-ben – 39 éves korában – írta. Ugyanebből az évből származik a  Napfény nélkül  c. dalsorozat, valamint az  Elfeledve  c. ballada, mindkettő  Golenyiscsev-Kutuzov  szövegére. Az  Egy kiállítás képei  megalkotásának ösztönzője tragikus esemény, a zeneszerző jó barátjának,  Viktor Hartman  festőművésznek elhunyta volt. Mivel azonban az Elfeledve c. balladát Verescsagin egyik festménye ihlette, feltehetjük, hogy Muszorgszkij ez idő tájt fokozottan érdeklődött a képzőművészeti alkotások zenei interpretációja iránt. „Viktor Hartman halála után, 1874 tavaszán kiállítást rendeztem a Művészeti Akadémia termeiben rajzaiból és akvarelljeiből” – írja Vlagyimir Vasziljevics  Sztasz...
További információk

Csajkovszkij: Az évszakok, op. 37/b

Szerző:
Pjotr Iljics Csajkovszkij (1840-1893) zongoraművei nem játszanak jelentős szerepet alkotásában, bár mennyiség tekintetében nem maradnak el a zenekari, kamarazenei és vokális kompozíciók mögött. Valószínűleg az a körülmény indokolja ezt, hogy legnagyobbrészt megrendelésre készültek és nem mutatják ugyanazt az ihletett eredetiséget, mint például zenekari művei. Ő maga nem is volt kiemelkedő zongorajátékos, ilyen módon nem érezte elsődleges indíttatását e hangszeren való megnyilatkozásának. Az évszakok, op. 37/b 1875–76-ban egy zenei folyóirat megrendelésére havonta komponált Csajkovszkij egy rövid jellemdarabot. Az évszakok című sorozat nem próbál Vivaldi hegedűverseny-ciklusának vagy Haydn oratóriumának folytatója lenni: példaképe nyilvánvalóan Schumann zsánerkép jellegű rövid zongoradarabjai között található. Január: A kandallónál (Moderato simplice ma espressivo). Könnyed hangú idill meglehetősen hosszúra nyúlt közjátékkal, amely a rögtönzés ötletszerűségéhez képest m...
További információk

Szimfonikus költemény

Szerző:
A szimfonikus költemény a 19. és 20. századi programzene műfajához tartozó, többnyire egytételes zenekari kompozíciók, melyek különösen Liszt és R. Strauss nevével forrtak össze. A fogalmat Liszt alkotta meg, aki 1849-ben írt Tasso nyitányát 1854-ben így nevezte meg, majd ezt a megjelölést hamarosan minden ilyen jellegű művére kiterjesztette. A szimfonikus költemény előfutárai a programzene különböző válfajai voltak, különösen a többtételes programszimfónia és kiváltképp Berlioz ideája, a "drame instrumental" (Fantasztikus szimfónia), amelynek a programját úgy kell felfogni, mint egy opera szövegét. Szűkebb értelemben a szimfonikus költemény előzménye a nyitány, mégpedig a hangversenynyitány, elsősorban Beethoven drámai nyitányai. 1854 előtt Liszt is nyitánynak nevezte szimfonikus költeményeit. A szimfonikus költemény elnevezés Liszt nagy eszméjére utal, a zene megújítására a költészettel kötendő bensőséges szövetség révén, amire a "szimfonikus költő" hivat...
További információk