Ugrás a fő tartalomra

Induló

Szerző:
Az induló elsősorban csapatok menetelésének ritmus- és tempóbeli szabályozására szánt zene. Az induló-zene ezért gyakran hangos és ritmikusan hangsúlyozott. A tánccal a lépő táncműfajokban érintkezik (intrada, pavane, polonéz), de az indulóban a menet szabályozottsága következtében nem olyan fejlett a periodikusság, mint a táncban, és a tempók, metrumok és ritmusok kevésbé változatosak (az indulók üteme többnyire páros: 2/4, a "lovassági indulók" 6/8-osok). Közös a táncban és az indulóban az, hogy mindkettő alkalmas a zenei stilizálásra és tipikus vonások kiemelésére: papi induló: Gluck, Alceste, Mozart, A varázsfuvola, Wagner, Parsifal gyászinduló: Beethoven, 3. szimfónia, Chopin, Szonáta op. 35, Wagner, Istenek alkonya, Mahler, 5. szimfónia nászinduló: Mendelssohn, Szentivánéji álom, Wagner, Lohengrin.



Az ókori görögöknél a tánchoz hasonlóan az indulót is beszédritmus jellemzi. Aulosszal kísért indulókat alkalmaztak a hadjáratokban és a körmenetekben  is, innen került az induló be- és kivonulási indulóként a komédiába.

Az újabb induló a késő középkori körmeneti énekekből, keresztes- és zsoldosnótákból származik. Dallá alakított trombitafanfárok és dobkíséretes harántsíp-dalok formájában keletkezett. Az induló dalformája a 17. század óta két 6-16 ütemes részből áll. Elsősorban a menüett mintájára ehhez 1750 után dallamos trió társult (sokszor a szubdominánsban). Gyakran szerepel induló a szvitben, Lully óta az operában és a balettben (Lullynél balettjeiben páratlanütemben is), valamint a billentyűs zenében (My Ladye Nevells Booke - 1590, Bach, Notenbüchlein für Anna Magdalena).


A francia induló ritmikusan hangsúlyozott ragyogásával és lendületével ellentétes a 18. század korai nápolyi iskolájának dallamos opera-indulója. Míg Észak-Németországban a 18. századi szvit-induló francia mintákat követ, addig a cassazione, a divertimento és a szerenád indulója Fux óta az olasz és a délnémet-osztrák típust kapcsolja össze. Magával ragadó a janicsárzene indulójának lendülete. A francia forradalom óta az indulót az előrelendítő pontozott ritmus jellemzi, pl. a forradalmi himnuszokban és indulókban (Marseillase), valamint az operában (főleg Spontininál). 

A 19. században új, nemzeti színezetű, többek között magyar és szláv indulók is keletkeztek. Az induló tématípusai és ritmusai epizódszerűen ekkor már szinte minden zeneszerzőnél megjelentek, az opera-, zenekari és kamarazenében egyaránt, az induló mint önálló kompozíció (gyakran hódolati indulóként) alkalmi művé válik (Wagner, Berlioz, Meyerbeer). 

Az új zenében az induló sokszor karikatúraszerűen vagy groteszk formában jelenik meg (Hindemith, op. 41, Symphonia serena, szeptett, Prokofjev, Lord Berners). Gyakori a szórakoztató zenében és a jazzben.



Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Muszorgszkij: Egy kiállítás képei

Szerző:
Mogyeszt Petrovics Muszorgszkij (1835-1882): Egy kiállítás képei   Ez a nagyszabású, kifejezetten pianisztikus hatásokra épített kompozíció elszigetelt, magában álló remekmű, előzmények nélkül jött létre és nem volt folytatása sem. Muszorgszkij 1874-ben – 39 éves korában – írta. Ugyanebből az évből származik a  Napfény nélkül  c. dalsorozat, valamint az  Elfeledve  c. ballada, mindkettő  Golenyiscsev-Kutuzov  szövegére. Az  Egy kiállítás képei  megalkotásának ösztönzője tragikus esemény, a zeneszerző jó barátjának,  Viktor Hartman  festőművésznek elhunyta volt. Mivel azonban az Elfeledve c. balladát Verescsagin egyik festménye ihlette, feltehetjük, hogy Muszorgszkij ez idő tájt fokozottan érdeklődött a képzőművészeti alkotások zenei interpretációja iránt. „Viktor Hartman halála után, 1874 tavaszán kiállítást rendeztem a Művészeti Akadémia termeiben rajzaiból és akvarelljeiből” – írja Vlagyimir Vasziljevics  Sztasz...
További információk

Darius Milhaud: Scaramouche - szvit két zongorára, op. 165/b

Szerző:
Az 1937-es párizsi Világkiállítás alkalmára készült kompozícióról így ír szerzője önéletrajzi visszaemlékezéseiben (i. m. 207. 1): „… Ez idő tájt írtam azt a zongoradarabot, amellyel nagyon sok bajom volt, míg elkészült: Ida Jankelevitch és Marcelle Meyer számára egy kétzongorás szvitet. Átvettem néhány elemet két színpadi zeném partitúrájából és ezt az elegyet Scaramouche -nak neveztem el. Deiss nyomban ki akarta adatni… Én azonban élénken lebeszéltem; ,Senki nem fogja játszani', ám kiadómnak igen különös természete volt és csak azt adta ki, amit szeretett. A Scaramouche történetesen tetszett neki és jónak tartotta. A jövő őt igazolta. Miközben a kottapapírt általában nehéz volt eladni, ebből több kiadás jelent meg…” Scaramouche, akinek nevét Milhaud a kétzongorás szvit címében örökítette meg, eredeti nevén Fiorelli nápolyi színész volt, aki 1694-ben halt meg. Az első tétel motorikus mozgását sajátságos ritmikai lüktetés kíséri végig. A második tétel dalformában írt lír...
További információk

Ludwig van Beethoven: István király és Athén romjai

Szerző:
Ludwig van Beethoven (1770-1827): István király, op. 117, és Athén romjai op. 113 „István király, vagy Magyarország első jótevője” — címet kapta Kotzebue-nak az ünnepi megnyitó jelenete, amelyet 1812 februárjában az újonnan felavatott pesti színházban előadtak. A darabhoz — akárcsak az Athén romjai c. Kotzebue-játékhoz — Beethoven írt zenét, nyitányt és kilenc, kórusokkal kombinált tételt. A munkát 1811 őszén végezte el Teplitz-fürdőn, ahol több alkalommal is üdült. A kísérőzenéből ma főként a javarészt verbunkos-témákra épült nyitányt ismerik. Ezt lassú bevezetés indítja, majd lendületes iramú főrész következik, amelyben felismerhetjük a IX. szimfónia öröm-témájának korai változatát. A bevezető lassú zene a nyitány középső szakaszában és a befejezés során újból felhangzik. Kotzebue két ünnepi játékot írt a pesti színház felavatására: „István király, vagy Magyarország első jótevője” címmel előjátékot, és Athén romjai címmel utójátékot. Mindkett...
További információk