A
Pulcinella című táncjáték nemcsak Stravinsky életművében jelez elhatározó
fordulatot, hanem a modern zene úgynevezett neoklasszikus irányának kezdetét is
ettől számítják.
1919-ben új hangokra figyelt fel az immár világhírű
zeneszerző, Gyagilev ismeretlen olasz dallamokra hívta fel figyelmét, amelyeket
a fiatalon elhunyt XVIII. századbeli olasz zeneszerző, Pergolesi hagyatékában fedezett fel. Stravinsky
tanulmányozni kezdte az olasz muzsikus műveit, és különböző tételeiből
táncjátékot komponált, amely a régi nápolyi commedia dell’arte alakjait és
színpadi helyzeteit eleveníti fel. Mint ő maga mondotta, örömmel élt az
alkalommal, hogy e néhány töredékbe új életet leheljen.
Stravinsky különös
kettősséget teremtett a XX. század zenei nyelve és az újjáélesztett barokk hangzásvilág
között. Áhítattal pillantott a XVIII. század tükrébe, de a fényt úgy
irányította a tükörképre, hogy ott mégis mai önmagát lássa viszont. Érdes
hangzat-súrlódások, szellemesen eltolt ritmusok figyelmeztetik a
Pergolesi-dallamok édességébe belefelejtkező hallgatót a bemutató idejére és
helyére: 1920, Párizs!
A táncjáték kosztümjeit és díszleteit Picasso tervezte. A bemutató hatalmas feltűnést keltett,
és Stravinsky hamarosan kamarazenekari szvit formájában is feldolgozta a
Pulcinella zenéjét. Nyolc tételbe foglalta a táncjáték főbb jeleneteit, amelyek
a hagyományos nyitó- és zárótétel, a Sinfonia és Finale között hangzanak fel. A
szvitet Ernest Ansermet vezényletével mutatták be Párizsban,
1922-ben.
A
táncjáték itt nézhető meg:
Forrás: Pándi
Marianne, Hangversenykalauz