7. CONCERTO GROSSO, B-DÚR
Azok a concerto grossók, amelyek a barokk versenyművekben meghonosodott
háromtételes keretet túllépik és tánctételeket is magukba foglalnak, közelebb
állnak a szvit műfajához. Händel op. 6. sorozatában nagyobbrészt ez a típus
található. A B-dúr concerto első tétele a szokásos lassú—gyors szakaszokból
áll; ellenpontos gyors részének érdekesen aprózott témája úgy hat, mint egy
madár énekének kottaképe. A második Largo megilletődött kamaramuzsika;
az Andante basszusainak egyenletesen lépdelő ritmikája ünnepélyes
processzió képzetét kelti. A versenyművet szinkópás
ritmikájú Hornpipe (=duda) tánc rekeszti be.
8. CONCERTO GROSSO, C-MOLL
Ez a concerto már valóságos szvitmuzsika: hat tételéből kettő
táncdarab. Igen érdekes az Allemande-ot követő Grave témafejének
négyhangú képlete, amely utóbb mint „sors”-motívum vált ismertté. Ebben a
concertóban túlsúlyba kerültek a lassú tételek: lépő
ritmikájú Andante után átvezető jellegű, rövid Adagio következik,
majd az ugyancsak lassú tempójú Siciliana után táncos
lejtésű Allegro fejezi be a sorozatot.
9. CONCERTO GROSSO, F-DÚR
A bevezető Largo várakozást keltő, feszültséget teremtő előjátéka után
lapidáris, homofon gyors szakasz következik: igazi szimfonikus
nyitótétel. A második tétel lassú szakasza, bár címe erre nem utal, siciliano;
a gyors rész ellenpontos szövésű. A két zárótánc ismét a mű szvit jellegéről
tanúskodik.
10. CONCERTO GROSSO, D-MOLL
Mint a sorozat második felének darabjai, ez is kifejezetten szvitmuzsika,
bár ezúttal (a negyedik tételben) a szólóhegedűk számára is juttatott néhány
önálló ütemet a zeneszerző. A nyitó darab francia stílusú,
nagyszabású Ouverture; a lassú Air ritmikája a méltóságteljes
barokk táncok lejtését idézi; a két gyors zárótétel a nagy oratóriumok
szimfonikus tablóira emlékeztet.
11. CONCERTO GROSSO, A-DÚR
Annak ellenére, hogy tudjuk: a teljes sorozat nem egészen egy hónap
alatt készült, mégis feltűnő, milyen „érettek” a magasabb számozású darabok,
bennük milyen szuverén bravúrral teremti meg Händel a szimfonikus zenekari
nagyforma korai remekműveit. Az A-dúr concerto nagyszabású nyitó-tétele ezúttal
a lassú bevezetésben mond többet, a gyors kontrapunktikus szakasz pedig rövid,
kóda jellegű. A gagliarda-ritmusú Andante néhány ütemes Largo bevezetés
után hangzik fel: ebben a szélesen kibontakozó tételben a variáció eszközeivel
is élt a mester. A concerto-karaktert a záró Allegro őrizte meg
leghívebben, ebben a táncos ritmikájú darabban valóban „versengenek” az egyes
hangszercsoportok, a szólóhegedű pedig virtuóz játékával emelkedik ki.
12. CONCERTO GROSSO, H-MOLL
Az op. 6-os sorozat utolsó darabja több szempontból érdekes. Két,
azonos típusú tétel keretezi (a már ismert ouverture-forma, lassú bevezetéssel
és kontrapunktikus gyors szakasszal), a középen felhangzó Ariát azonban nem az
alaphangnemben, illetve annak szokásos paralel-hangnemében írta Händel, hanem a
domináns hangnemben (E-dúr), és a táncos lejtésű lassú darabot egy
„változat”-tal bővítette ki.
Forrás: Pándi Marianne, Hangversenykalauz