Ugrás a fő tartalomra

Händel: Tizenkét concerto grosso, op. 6 (no. 1-6.)

Az op. 6-ban kiadott tizenkét concerto grosso 1739-ből való: nyomtatásban 1740-ben jelent meg. E darabokat a zeneszerző alig egy hónap alatt komponálta. Mintaképe nyilvánvalóan Corelli op. 6-os sorozata lehetett, amit Händel feltehetően 1708-ban, római tartózkodása idején magától Corellitől kaphatott kézhez; de ezt a stílust Geminiani angliai működése idején is elsajátíthatta. Valószínűleg Vivaldi concertóit is ismerte Händel, hiszen ezeket már az 1720-as években játszották Londonban. A concertino — akárcsak Corellinél — Händel concerto grossóiban is két hegedűből és egy gordonkából áll.

1. CONCERTO GROSSO, G-DÚR


Ha a dominánson való végződést kifejezett cezúrának tekintjük, akkor a mű tulajdonképpen öttételes; ennek azonban ellentmond az a körülmény, hogy az első szakasz pontozott ritmusú anyagát Händel az ellenpontos szerkesztésű Allegro végén visszaidézi. Egyébként a francia nyitány — amelyre a pontozott ritmus és az ünnepélyes hangzás utal — formája megfelel a félzárlattal összekapcsolt — vagy elválasztott? — pontozott intrada és az élénk ellenpontos szakasz egységének. Ellenpontos az Adagio is, a rákövetkező Allegro tematikája ugyanebből az anyagból bontakozik ki. A záró Allegro táncos ritmikájú darab.

2. CONCERTO GROSSO, F-DÚR


Ez a versenymű már nem egy tekintetben eltér a kor átlagtermésétől. Romain Rolland Beethoven-koncertnek nevezi, és számos részletét a Pastorale-szimfóniával hozza kapcsolatba. Mindjárt az első lassú tétel meglepetést kelt álmodozó hangulatával, szokatlan modulációival, gazdagon differenciált ritmikájával, befejező Adagio-ütemeinek sóhajszerű búcsújával. 

A második tétel a szólóhangszerek virtuóz vetélkedése, ezt is Adagióval zárja le a komponista. A Largo valóságos fantázia, beszédes dallamokkal, élénk taglejtésű deklamációkkal, változó tempókkal, megállásokkal és bravúros formai megoldással (a tétel második szakasza kiszélesített alakban tér vissza a befejezésnél!). A befejező tétel — Romaín Rohand szerint úgy hangzik, mint egy energikus induló, 3/4-es ütemben! Ez a kemény határozottság a tétel középrészében himnikus dicsénekké fényesedik.

3. CONCERTO GROSSO, E-MOLL


A melankolikus, első lassú tételt nagyszabású ellenpontos Andante zárja le, amelynek szövevényes témája Romain Rolland szerint „sötét hangulatú, dacos lélek útvesztőjének” benyomását kelti a hallgatóban. A második tétel határozottan olaszos jellegű concerto-zene. A harmadik helyen álló Polonaise e műfaj korai, különös zamatú példája, a befejező tétel a klasszikus scherzo-zenék előfutára.

4. CONCERTO GROSSO, A-MOLL


A sorozatban itt találkozunk először kiemelkedő hegedűszólammal: az első tétel differenciált ritmikájú, ékes dallamát a concertino két hegedűje és a ripieno első hegedűi együttesen szólaltatják meg. A tételt lapidáris témájú, energikus ellenpontos Allegro rekeszti be. A második helyen álló Largo Händel olasz elődeire utal vissza, a záró Allegro ellenben már Beethoven kései szonátáit jövendöli.

5. CONCERTO GROSSO, D-DÚR


Händel egyik legismertebb concerto grossója, tematikus rokonságban áll a „kis” Cecília-óda instrumentális tételeivel. Első tétele az oratóriumok nyitányára utaló francia ouverture: pontozott ritmikájú lassú bevezetésre nagyszabású, élénk tempójú ellenpontos szakasz következik. A Presto táncos karakterű, kéttagú nagyforma; a Largo a mester archaizáló lassú tételei közé tartozik; az Allegro ugyancsak táncos, sőt, kifejezetten scherzando-jellegű, virtuóz zenekari muzsika. A záró Menüett méltóságteljes francia udvari tánc.

6. CONCERTO GROSSO, G-MOLL


A versenymű első tételéről Romain Rolland azt írja, hogy hangulata Händel oly ritkán felismert mélabúját tükrözi: „Beethoven melankóliája ez, Dürer »Melancoliá« ja — talán nem olyan sötét, de éppolyan mély.” Hasonlóan borús a gyors tempójú fúga témája is. A Musette címet viselő második lassú tétel Romain Rolland szerint a falusi boldogságról szőtt, ragyogó álom. A két egymást követő Allegro sorrendje kissé szokatlan: úgy tűnik, a negyedik tétel a tulajdonképpeni táncdarab, és a harmadik az igazi finálé.

(folytatás itt)

Forrás: Pándi Marianne, Hangversenykalauz

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Muszorgszkij: Egy kiállítás képei

Mogyeszt Petrovics Muszorgszkij (1835-1882): Egy kiállítás képei   Ez a nagyszabású, kifejezetten pianisztikus hatásokra épített kompozíció elszigetelt, magában álló remekmű, előzmények nélkül jött létre és nem volt folytatása sem. Muszorgszkij 1874-ben – 39 éves korában – írta. Ugyanebből az évből származik a  Napfény nélkül  c. dalsorozat, valamint az  Elfeledve  c. ballada, mindkettő  Golenyiscsev-Kutuzov  szövegére. Az  Egy kiállítás képei  megalkotásának ösztönzője tragikus esemény, a zeneszerző jó barátjának,  Viktor Hartman  festőművésznek elhunyta volt. Mivel azonban az Elfeledve c. balladát Verescsagin egyik festménye ihlette, feltehetjük, hogy Muszorgszkij ez idő tájt fokozottan érdeklődött a képzőművészeti alkotások zenei interpretációja iránt. „Viktor Hartman halála után, 1874 tavaszán kiállítást rendeztem a Művészeti Akadémia termeiben rajzaiból és akvarelljeiből” – írja Vlagyimir Vasziljevics  Sz...

Csajkovszkij: Az évszakok, op. 37/b

Pjotr Iljics Csajkovszkij (1840-1893) zongoraművei nem játszanak jelentős szerepet alkotásában, bár mennyiség tekintetében nem maradnak el a zenekari, kamarazenei és vokális kompozíciók mögött. Valószínűleg az a körülmény indokolja ezt, hogy legnagyobbrészt megrendelésre készültek és nem mutatják ugyanazt az ihletett eredetiséget, mint például zenekari művei. Ő maga nem is volt kiemelkedő zongorajátékos, ilyen módon nem érezte elsődleges indíttatását e hangszeren való megnyilatkozásának. Az évszakok, op. 37/b 1875–76-ban egy zenei folyóirat megrendelésére havonta komponált Csajkovszkij egy rövid jellemdarabot. Az évszakok című sorozat nem próbál Vivaldi hegedűverseny-ciklusának vagy Haydn oratóriumának folytatója lenni: példaképe nyilvánvalóan Schumann zsánerkép jellegű rövid zongoradarabjai között található. Január: A kandallónál (Moderato simplice ma espressivo). Könnyed hangú idill meglehetősen hosszúra nyúlt közjátékkal, amely a rögtönzés ötletszerűségéhez képest m...

Ludwig van Beethoven: István király és Athén romjai

Ludwig van Beethoven (1770-1827): István király, op. 117, és Athén romjai op. 113 „István király, vagy Magyarország első jótevője” — címet kapta Kotzebue-nak az ünnepi megnyitó jelenete, amelyet 1812 februárjában az újonnan felavatott pesti színházban előadtak. A darabhoz — akárcsak az Athén romjai c. Kotzebue-játékhoz — Beethoven írt zenét, nyitányt és kilenc, kórusokkal kombinált tételt. A munkát 1811 őszén végezte el Teplitz-fürdőn, ahol több alkalommal is üdült. A kísérőzenéből ma főként a javarészt verbunkos-témákra épült nyitányt ismerik. Ezt lassú bevezetés indítja, majd lendületes iramú főrész következik, amelyben felismerhetjük a IX. szimfónia öröm-témájának korai változatát. A bevezető lassú zene a nyitány középső szakaszában és a befejezés során újból felhangzik. Kotzebue két ünnepi játékot írt a pesti színház felavatására: „István király, vagy Magyarország első jótevője” címmel előjátékot, és Athén romjai címmel utójátékot. Mind...