Ugrás a fő tartalomra

Concerto

Szerző:
A concerto a korai 16. századtól mindenfajta zenei együttes gyűjtőfogalma az előadói gyakorlatban. Más összefüggésekben hangszer-összeállítást, együtthangzást is jelenthet. A 16. század végétől a sinfoniával azonos értelemben, műcímként használják, eleinte túlnyomóan vokális-hangszeres együttes-zenékre. Ilyenek például A és G. Gabrieli egy- és többkórusos motettái és madrigáljai (Concerti, 1587), vagy L. Viadana egy-négyszólamú continuo-kíséretes szólómotettái (Cento concerti ecclesiastici).


Németországban a szót Praetorius (1619) óta eredeti latin jelentésének megfelelően "versengés"-ként értelemzték: különböző ének- és hangszercsoportok, vagy Viadana mintájára szólóhangok és basso continuo versengéseként. Túlnyomórészt innen származik a "concertáló stílus" kifejezés, amely a mai zenetörténet-írás szerint a barokk egyik jellemzője. Viadana német követője Schein (Opella nova egyházi koncert) és Schütz (Kleine Geistliche Concerte). A protestáns egyházi zenében a concerto kifejezést kóruskantátákra is alkalmazták (még J. S. Bach is).


A 17. század második felétől Itáliában a concerto egyre inkább hangszeres együttesre írt darabok címe lett, függetlenül attól, szerepeltek-e bennük szólóhangszerek, vagy nem. Az 1660-90-es években egyes darabokban kifejlődött a solo-tutti megkülönböztetése, ezek voltak a szóló concerto és a concerto grosso műfajok ősei. Ezeket azonban a kortárs olasz szóhasználat a concerto forma különleges darabjainak tekintette. A concerto elnevezés jelentését egy vagy több szólóhangszerre és zenekarra írt kompozíciókra szűkítő szóhasználat csak a 18. század első felében, Németországban vált általánossá.


Az olasz concerto szólóhangszerre eleinte egy vagy két trombita volt (G. Bononcini op.3, 1685), valamint a trombitát helyettesítő hangszerként oboa illetve hegedű (M. Cazzati, 1665). Eredendően hegedű-concertonak szánt művet elsőként Torelli (op. 6, 1698) és Albinoni (op. 2, 1700), gordonka concertót Jacchini írt (op. 4, 1701).


A szóló concerto műfajának, különösen háromtételes formatípusának kialakítása, ritornellformájú szélső és kantábilis középtételekkel, mégis Vivaldi nevéhez fűződik, akinek op. 3-ja a 18. század első évtizedében keletkezett ugyan, de nyomtatásban csak 1712-ben jelent meg.


Vivaldi követője volt Dall'Abaco, G. M. Alberti, Veracini, Tessarini és virtuóz hegedűversenyeivel Locatelli. Tartini már nem tartozott Vivaldi közvetlen követői közé. Az ő növendéke volt Nardini és Pugnani.


Németországban a szóló concerto már 1710 előtt ismert, erről tanúskodnak J. S. Bach Vivaldi-átdolgozásai (hat concerto csembalóra, három orgonára). Bach saját concertói részben egyesítik a concerto grosso és a szóló concerto műfaját, például a 4. és 5. brandenburgi verseny. Ezzel szemben a 3. régi stílusú "többkórusos" concerto.


A szvittel kapcsolódó szóló concerto ritka példája az 1. brandenburgi verseny végleges formája és a h-moll zenekari szvit. A szóló concerto további német mesterei: Graupner, Telemann, Fasch és Pisendel. A hegedű concerto legrangosabb francia alkotója Leclair volt.


A zongoraverseny műfajának megteremtői Bach egy-négy csembalóra írt versenyművei (eleinte hegedűverseny-átdolgozások) és Händel concertói (orgonára, csembalóra vagy hárfára). 


A klasszikában és a romantikában a versenymű nem követi többé a koncertálás eszméjét, amelynek tudatos újjáélesztésére a 20. század zenéjében került sor.

Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon


Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Muszorgszkij: Egy kiállítás képei

Szerző:
Mogyeszt Petrovics Muszorgszkij (1835-1882): Egy kiállítás képei   Ez a nagyszabású, kifejezetten pianisztikus hatásokra épített kompozíció elszigetelt, magában álló remekmű, előzmények nélkül jött létre és nem volt folytatása sem. Muszorgszkij 1874-ben – 39 éves korában – írta. Ugyanebből az évből származik a  Napfény nélkül  c. dalsorozat, valamint az  Elfeledve  c. ballada, mindkettő  Golenyiscsev-Kutuzov  szövegére. Az  Egy kiállítás képei  megalkotásának ösztönzője tragikus esemény, a zeneszerző jó barátjának,  Viktor Hartman  festőművésznek elhunyta volt. Mivel azonban az Elfeledve c. balladát Verescsagin egyik festménye ihlette, feltehetjük, hogy Muszorgszkij ez idő tájt fokozottan érdeklődött a képzőművészeti alkotások zenei interpretációja iránt. „Viktor Hartman halála után, 1874 tavaszán kiállítást rendeztem a Művészeti Akadémia termeiben rajzaiból és akvarelljeiből” – írja Vlagyimir Vasziljevics  Sztasz...
További információk

Darius Milhaud: Scaramouche - szvit két zongorára, op. 165/b

Szerző:
Az 1937-es párizsi Világkiállítás alkalmára készült kompozícióról így ír szerzője önéletrajzi visszaemlékezéseiben (i. m. 207. 1): „… Ez idő tájt írtam azt a zongoradarabot, amellyel nagyon sok bajom volt, míg elkészült: Ida Jankelevitch és Marcelle Meyer számára egy kétzongorás szvitet. Átvettem néhány elemet két színpadi zeném partitúrájából és ezt az elegyet Scaramouche -nak neveztem el. Deiss nyomban ki akarta adatni… Én azonban élénken lebeszéltem; ,Senki nem fogja játszani', ám kiadómnak igen különös természete volt és csak azt adta ki, amit szeretett. A Scaramouche történetesen tetszett neki és jónak tartotta. A jövő őt igazolta. Miközben a kottapapírt általában nehéz volt eladni, ebből több kiadás jelent meg…” Scaramouche, akinek nevét Milhaud a kétzongorás szvit címében örökítette meg, eredeti nevén Fiorelli nápolyi színész volt, aki 1694-ben halt meg. Az első tétel motorikus mozgását sajátságos ritmikai lüktetés kíséri végig. A második tétel dalformában írt lír...
További információk

Ludwig van Beethoven: István király és Athén romjai

Szerző:
Ludwig van Beethoven (1770-1827): István király, op. 117, és Athén romjai op. 113 „István király, vagy Magyarország első jótevője” — címet kapta Kotzebue-nak az ünnepi megnyitó jelenete, amelyet 1812 februárjában az újonnan felavatott pesti színházban előadtak. A darabhoz — akárcsak az Athén romjai c. Kotzebue-játékhoz — Beethoven írt zenét, nyitányt és kilenc, kórusokkal kombinált tételt. A munkát 1811 őszén végezte el Teplitz-fürdőn, ahol több alkalommal is üdült. A kísérőzenéből ma főként a javarészt verbunkos-témákra épült nyitányt ismerik. Ezt lassú bevezetés indítja, majd lendületes iramú főrész következik, amelyben felismerhetjük a IX. szimfónia öröm-témájának korai változatát. A bevezető lassú zene a nyitány középső szakaszában és a befejezés során újból felhangzik. Kotzebue két ünnepi játékot írt a pesti színház felavatására: „István király, vagy Magyarország első jótevője” címmel előjátékot, és Athén romjai címmel utójátékot. Mindkett...
További információk