A chaconne valószínűleg spanyol
eredetű tánc, amely a 17. és 18. században (hangszeres) tánctípussá
stilizálódott.
Először Torres Naharro spanyol költő
nevezett Chacotának egy parasztdalt 1517-ben. Panciatichi a sarabande-dal
együtt már 1560 körül hangszeres darabként tartja számon, s e kapcsolat a
továbbiakban ismételten feltűnik, egészen a Dictionnaire de
l'Académie Frç.-ig (1694), amelyben a chaconne meghatározása:
azonos refrénű strófákból álló sarabande-fajta. A chaconne Spanyolországból a
lant- és gitárzene közvetítésével került Itáliába. Itt legkésőbb 1610-től
megjelenik a variációs chaconne. 1650 óta a chaconne abban különbözik a
passacagliától, hogy nincs felütése. A passacaglia szabad basszuskezelésével
ellentétben az olasz chaconne-ra szigorú ostinato basszus jellemző.
A chaconne Franciaországba is a lant-
és gitárzene útján került át (többek között Vallet-nál, 1618). Már 1640 előtt)
Chambonnières és Couperin műveiben teljesen kialakult a jellegzetesen francia
chaconne en rondeau. Itáliával ellentétben, itt a passacaille basszusa
szigorúan rögzített ostinato, ezzel szemben a chaconne basszutémája szabadon
kezelt, a dúr tonalitásához gyorsabb tempó társul. A ballets de cour-on
keresztül a chaconne az operába is beépült (Lully, később Rameau és Grétry).
Táncként többnyire az operacselekmény problémáinak szerencsés megoldását hozó
jelenet kísérője.
A 18. század folyamán a chaconne és a
passacagille egyre inkább összemosódott.
A német zeneszerzők a chaconne
műfajában az olasz (pl. Biber és J. Krieger) vagy francia (pl. Kerll) mintát
követik. Buxtehude orgonaműveinek basszuskezelésében mindkét típust alkalmazza.
J. G. Walther (1732) az olasz hagyományra támaszkodva így jellemzi a
chaconne-t: "tánc és hangszeres darab, amelynek basszus-témája általában
négy 3/4-es ütemből áll, és az erre írott variációk vagy couplet-k alatt
kötelező, azaz változatlan marad". Ennek a definíciónak felel meg pl.
Pachelbel f-moll Ciaconája,
valamint J. S. Bach d-moll szólóhegedű partitájának chaconne-ja (BWV 1004).
Angliában a chaconne a régebbi
ground-technikához kapcsolódott. Purcell egyébként e műfajban is az olasz
zenéhez kötődött, Händelt pedig az olasz és francia típus közötti ingadozás
jellemezte.
Az 1900 körüli historizáló tendenciák
a chaconne forma felélesztéséhez vezettek. Többek között Brahms, 4. szimfónia
zárótétel, Reger, op. 42, no. 4 szólóhegedű-szonáta (1900) záró chaconne és op.
117, no. 4 g-moll chaconne (1910).
Forrás: Brockhaus Riemann Zenei
lexikon