Ugrás a fő tartalomra

Chaconne

Szerző:
A chaconne valószínűleg spanyol eredetű tánc, amely a 17. és 18. században (hangszeres) tánctípussá stilizálódott.



Először Torres Naharro spanyol költő nevezett Chacotának egy parasztdalt 1517-ben. Panciatichi a sarabande-dal együtt már 1560 körül hangszeres darabként tartja számon, s e kapcsolat a továbbiakban ismételten feltűnik, egészen a Dictionnaire de l'Académie Frç.-ig (1694), amelyben a chaconne meghatározása: azonos refrénű strófákból álló sarabande-fajta. A chaconne Spanyolországból a lant- és gitárzene közvetítésével került Itáliába. Itt legkésőbb 1610-től megjelenik a variációs chaconne. 1650 óta a chaconne abban különbözik a passacagliától, hogy nincs felütése. A passacaglia szabad basszuskezelésével ellentétben az olasz chaconne-ra szigorú ostinato basszus jellemző.


A chaconne Franciaországba is a lant- és gitárzene útján került át (többek között Vallet-nál, 1618). Már 1640 előtt) Chambonnières és Couperin műveiben teljesen kialakult a jellegzetesen francia chaconne en rondeau. Itáliával ellentétben, itt a passacaille basszusa szigorúan rögzített ostinato, ezzel szemben a chaconne basszutémája szabadon kezelt, a dúr tonalitásához gyorsabb tempó társul. A ballets de cour-on keresztül a chaconne az operába is beépült (Lully, később Rameau és Grétry). Táncként többnyire az operacselekmény problémáinak szerencsés megoldását hozó jelenet kísérője.


A 18. század folyamán a chaconne és a passacagille egyre inkább összemosódott.
A német zeneszerzők a chaconne műfajában az olasz (pl. Biber és J. Krieger) vagy francia (pl. Kerll) mintát követik. Buxtehude orgonaműveinek basszuskezelésében mindkét típust alkalmazza. J. G. Walther (1732) az olasz hagyományra támaszkodva így jellemzi a chaconne-t: "tánc és hangszeres darab, amelynek basszus-témája általában négy 3/4-es ütemből áll, és az erre írott variációk vagy couplet-k alatt kötelező, azaz változatlan marad". Ennek a definíciónak felel meg pl. Pachelbel f-moll Ciaconája, valamint J. S. Bach d-moll szólóhegedű partitájának chaconne-ja (BWV 1004).


Angliában a chaconne a régebbi ground-technikához kapcsolódott. Purcell egyébként e műfajban is az olasz zenéhez kötődött, Händelt pedig az olasz és francia típus közötti ingadozás jellemezte.

Az 1900 körüli historizáló tendenciák a chaconne forma felélesztéséhez vezettek. Többek között Brahms, 4. szimfónia zárótétel, Reger, op. 42, no. 4 szólóhegedű-szonáta (1900) záró chaconne és op. 117, no. 4 g-moll chaconne (1910).


Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Muszorgszkij: Egy kiállítás képei

Szerző:
Mogyeszt Petrovics Muszorgszkij (1835-1882): Egy kiállítás képei   Ez a nagyszabású, kifejezetten pianisztikus hatásokra épített kompozíció elszigetelt, magában álló remekmű, előzmények nélkül jött létre és nem volt folytatása sem. Muszorgszkij 1874-ben – 39 éves korában – írta. Ugyanebből az évből származik a  Napfény nélkül  c. dalsorozat, valamint az  Elfeledve  c. ballada, mindkettő  Golenyiscsev-Kutuzov  szövegére. Az  Egy kiállítás képei  megalkotásának ösztönzője tragikus esemény, a zeneszerző jó barátjának,  Viktor Hartman  festőművésznek elhunyta volt. Mivel azonban az Elfeledve c. balladát Verescsagin egyik festménye ihlette, feltehetjük, hogy Muszorgszkij ez idő tájt fokozottan érdeklődött a képzőművészeti alkotások zenei interpretációja iránt. „Viktor Hartman halála után, 1874 tavaszán kiállítást rendeztem a Művészeti Akadémia termeiben rajzaiból és akvarelljeiből” – írja Vlagyimir Vasziljevics  Sztasz...
További információk

Csajkovszkij: Az évszakok, op. 37/b

Szerző:
Pjotr Iljics Csajkovszkij (1840-1893) zongoraművei nem játszanak jelentős szerepet alkotásában, bár mennyiség tekintetében nem maradnak el a zenekari, kamarazenei és vokális kompozíciók mögött. Valószínűleg az a körülmény indokolja ezt, hogy legnagyobbrészt megrendelésre készültek és nem mutatják ugyanazt az ihletett eredetiséget, mint például zenekari művei. Ő maga nem is volt kiemelkedő zongorajátékos, ilyen módon nem érezte elsődleges indíttatását e hangszeren való megnyilatkozásának. Az évszakok, op. 37/b 1875–76-ban egy zenei folyóirat megrendelésére havonta komponált Csajkovszkij egy rövid jellemdarabot. Az évszakok című sorozat nem próbál Vivaldi hegedűverseny-ciklusának vagy Haydn oratóriumának folytatója lenni: példaképe nyilvánvalóan Schumann zsánerkép jellegű rövid zongoradarabjai között található. Január: A kandallónál (Moderato simplice ma espressivo). Könnyed hangú idill meglehetősen hosszúra nyúlt közjátékkal, amely a rögtönzés ötletszerűségéhez képest m...
További információk

Szimfonikus költemény

Szerző:
A szimfonikus költemény a 19. és 20. századi programzene műfajához tartozó, többnyire egytételes zenekari kompozíciók, melyek különösen Liszt és R. Strauss nevével forrtak össze. A fogalmat Liszt alkotta meg, aki 1849-ben írt Tasso nyitányát 1854-ben így nevezte meg, majd ezt a megjelölést hamarosan minden ilyen jellegű művére kiterjesztette. A szimfonikus költemény előfutárai a programzene különböző válfajai voltak, különösen a többtételes programszimfónia és kiváltképp Berlioz ideája, a "drame instrumental" (Fantasztikus szimfónia), amelynek a programját úgy kell felfogni, mint egy opera szövegét. Szűkebb értelemben a szimfonikus költemény előzménye a nyitány, mégpedig a hangversenynyitány, elsősorban Beethoven drámai nyitányai. 1854 előtt Liszt is nyitánynak nevezte szimfonikus költeményeit. A szimfonikus költemény elnevezés Liszt nagy eszméjére utal, a zene megújítására a költészettel kötendő bensőséges szövetség révén, amire a "szimfonikus költő" hivat...
További információk