Ugrás a fő tartalomra

Capriccio

Szerző:
A capriccio a 16. században madrigál stílusú vokális darabok neve. A 16. század végén és a 17. században a fantasia, ricercar, canzona, praeludium és toccata címekkel gyakran azonos értelmű capriccio különféle hangszerekre (néha egyúttal énekre: per sonar et cantar) vagy billentyűs hangszerre írott, imitációs vagy szabad stílusú darabokat jelöl.

A capriccio szabad formálását hangsúlyozza Praetorius (1618), "Rögtönzött Capriccio avagy Phantasia: ha valaki öröme és tetszése szerint fúga kidolgozásába kezd, de abban nem időzik hosszasan, hanem ötletszerűen hamarosan másik fúgába fog ...", később Brossard (1703) és Mattheson (1739) is, aki a capricciót a fantáziákhoz sorolja. Frescobaldinál a capriccio, amelynek 1624-ben szabadabb előadási módot követel, a toccatához áll közel, és legtöbbször határozott kompozíciós feladat hordozója (capriccio cromatico, capriccio sopra il cucho).


Froberger, Strungk és G. Böhm fúgaszerű capriccióival a 17. században a Kerll, Poglietti és C. Farina stylus phantasticusához tartozók állnak szemben. Ez utóbbiakban különleges témák és hangfestések találhatók (állathangutánzások Farinánál: Capriccio Stravagante).



Azóta, különösen a 18-19. századi capriccióban, az utánzó, a bizarr vagy virtuóz elem jellemző (utóbbi különösen a hegedűzenében, Locatelli és Tartini óta, aki hegedűversenyeinek kadenciáit 1740-ben Capricciként publikálta). Bach Caprissio sopra la lontananza del suo fratello dilettisimo-ján, Haydn Acht Sauschneiger müssen seyn capriccióján, Mozart művein (capriccio kadencia értelemben a K. 354 és 398 zongoravariációkban, fantázia éretelemben a K. 395 zongoracapriccióban) és Beethoven Rondo a capriccio-ján keresztül a fejlődés útja a karakterdarab típusához vezet (Weber, Mendelssohn, Brahms, Reger, Dvorák, Kreisler).


A 19. században a capriccio nemzeti színezetű darabokat is jelölhet (Csajkovszkij, Capriccio italien, Saint-Saëns, Capriccio arabe zenekarra). Paganini (24 caprices), R. Kreutzer, Rode, Franchomme óta a vonóscapriccio az etűdhöz áll közel, de a scherzóval is rokon (Mendelssohn). A 20. században capricciót írt Stravinski és - operaként, a cím eredeti, "játékos ötlet" értelmében - R. Strauss.


Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Muszorgszkij: Egy kiállítás képei

Szerző:
Mogyeszt Petrovics Muszorgszkij (1835-1882): Egy kiállítás képei   Ez a nagyszabású, kifejezetten pianisztikus hatásokra épített kompozíció elszigetelt, magában álló remekmű, előzmények nélkül jött létre és nem volt folytatása sem. Muszorgszkij 1874-ben – 39 éves korában – írta. Ugyanebből az évből származik a  Napfény nélkül  c. dalsorozat, valamint az  Elfeledve  c. ballada, mindkettő  Golenyiscsev-Kutuzov  szövegére. Az  Egy kiállítás képei  megalkotásának ösztönzője tragikus esemény, a zeneszerző jó barátjának,  Viktor Hartman  festőművésznek elhunyta volt. Mivel azonban az Elfeledve c. balladát Verescsagin egyik festménye ihlette, feltehetjük, hogy Muszorgszkij ez idő tájt fokozottan érdeklődött a képzőművészeti alkotások zenei interpretációja iránt. „Viktor Hartman halála után, 1874 tavaszán kiállítást rendeztem a Művészeti Akadémia termeiben rajzaiból és akvarelljeiből” – írja Vlagyimir Vasziljevics  Sztasz...
További információk

Csajkovszkij: Az évszakok, op. 37/b

Szerző:
Pjotr Iljics Csajkovszkij (1840-1893) zongoraművei nem játszanak jelentős szerepet alkotásában, bár mennyiség tekintetében nem maradnak el a zenekari, kamarazenei és vokális kompozíciók mögött. Valószínűleg az a körülmény indokolja ezt, hogy legnagyobbrészt megrendelésre készültek és nem mutatják ugyanazt az ihletett eredetiséget, mint például zenekari művei. Ő maga nem is volt kiemelkedő zongorajátékos, ilyen módon nem érezte elsődleges indíttatását e hangszeren való megnyilatkozásának. Az évszakok, op. 37/b 1875–76-ban egy zenei folyóirat megrendelésére havonta komponált Csajkovszkij egy rövid jellemdarabot. Az évszakok című sorozat nem próbál Vivaldi hegedűverseny-ciklusának vagy Haydn oratóriumának folytatója lenni: példaképe nyilvánvalóan Schumann zsánerkép jellegű rövid zongoradarabjai között található. Január: A kandallónál (Moderato simplice ma espressivo). Könnyed hangú idill meglehetősen hosszúra nyúlt közjátékkal, amely a rögtönzés ötletszerűségéhez képest m...
További információk

Szimfonikus költemény

Szerző:
A szimfonikus költemény a 19. és 20. századi programzene műfajához tartozó, többnyire egytételes zenekari kompozíciók, melyek különösen Liszt és R. Strauss nevével forrtak össze. A fogalmat Liszt alkotta meg, aki 1849-ben írt Tasso nyitányát 1854-ben így nevezte meg, majd ezt a megjelölést hamarosan minden ilyen jellegű művére kiterjesztette. A szimfonikus költemény előfutárai a programzene különböző válfajai voltak, különösen a többtételes programszimfónia és kiváltképp Berlioz ideája, a "drame instrumental" (Fantasztikus szimfónia), amelynek a programját úgy kell felfogni, mint egy opera szövegét. Szűkebb értelemben a szimfonikus költemény előzménye a nyitány, mégpedig a hangversenynyitány, elsősorban Beethoven drámai nyitányai. 1854 előtt Liszt is nyitánynak nevezte szimfonikus költeményeit. A szimfonikus költemény elnevezés Liszt nagy eszméjére utal, a zene megújítására a költészettel kötendő bensőséges szövetség révén, amire a "szimfonikus költő" hivat...
További információk