Arcangelo Corelli (1653—1713): Tizenkét Concerto
grosso, op. 6
Mint kora egyik legnagyobb hegedűse, a hangszer pedagógiáját igen magas
fokra fejlesztette; mint zeneszerző, a barokk zenekari muzsika stílusának
alapjait vetette meg öt sorozat (op. 1., 2., 3., 4., 6.) concerto grossójával,
illetve kamaraszonátájával. A concerto grossókat az op. 6. gyűjtemény foglalja
magába. Ez a sorozat a zeneszerző halála után, 1714-ben jelent meg Roger
amszterdami kiadónál, és tizenkét darabot — nyolc „templomi” és négy „kamara”
versenyművet tartalmaz. A templomi koncerteket (concerto da chiesa) a
templomi szertartás közben adták elő, a világi célra szánt
kamarakoncertek (concerto da camera) tételei között táncdarabokat is
találunk. Ezek a művek vélhetően már 1680 táján elkészültek, és mire
nyomtatásban megjelentek, a muzsikusok és zenehallgatók már nagy részüket
ismerték. Ha a Corelli különféle külföldi útjaira vonatkozó adatok nem is
teljesen megbízhatók, kétségtelen, hogy a korabeli európai zene különféle
stílusirányzatait jól ismerte, és ezeket szuverén módon vette át a maga
concertóiba. A velencei operanyitányok ünnepélyes hangja éppúgy hatott rá, mint
Lully balettjeinek tánctételei, vagy a bolognai mesterek ellenpontozó
írásmódja. Műveinek maradandó értékét, népszerűségét a harmóniavilág,
dallamosság és ritmika klasszikus egyensúlya, nyugodt és tiszta kifejezésmódja
biztosítja.
1. D-dúr concerto
Az a fényes hangzás és ünnepélyes lejtés, amelyet a zeneszerzők
általában pomposo felirattal jelölnek, különösen a D-dúr hangnemben
írott művekben érvényesül jól. E versenymű megnyitó, tételében ennek az
effektusnak egyik legkorábbi példájával találkozunk. A félzárlat után következő
gyors szakasz menetét időnként egy-egy akkordikus adagio-ütem szakítja meg. A
második Largo táncos lejtésű sarabande, a
rákövetkező Allegro ugyancsak táncra (chaconne) emlékeztet. A
harmadik Largo során a concertino hangszerei
kamarazeneszerűen osztják meg a két hegedű szólamát a gordonka basszusa felett,
az Allegro kontrapunktikus tétel. A befejező Allegro során
a zeneszerző kifejezetten szólisztikus feladatokat bíz az elsőhegedűre.
2. F-dúr concerto
Tízütemes fanfárszerű intrada (Vivace) után ellenpontos
Allegro következik. Ez a tétel a maga bonyolult és mesteri felépítésében
(szeszélyesen közbeékelt adagiók után előbb a bevezető intrada, majd a fugato
tér vissza, végül lassú tempójú kóda zárja a tételt) a bécsi szonátaforma
korai, zseniális előhírnöke. A második helyen álló, kontrapunktikus Allegro
után ötütemes „függöny” (Grave) vezeti be a lassú tételt, ez pedig a concertino
és ripieno között szabályosan váltakozó, gyors tempójú zenéhez kapcsolódik.
3. C-moll concerto
A szélesen ívelő, akkordikus Largo után
felhangzó Allegro nagyszabású ellenpontos tétel.
A Grave jelzésű második tétel témáját Bach ötszólamú cisz-moll fúgája
tette közismertté (Wohltemperiertes Klavier I). Merész hangközlépések,
szokatlan harmóniák, kromatikus elszíneződések révén válik meglepően személyes
hangúvá ez a zene. A rákövetkező Vivace során, mintha a zeneszerző
ugyanazon ritmusképlet motorikus hatásával kívánt volna visszatérni abba a
stíluskörbe, amelyből előzőleg kitört! A befejező Allegro 12/8-os
metrumú, gigue-szerű darab.
4. D-dúr concerto
Négyütemes, akkordokból szőtt „függöny” után hangzik fel a két hegedű figuratív
szólóiból szerkesztett Allegro tétel: Az Adagio ritmikus
figurációkból összetett harmóniái a velencei chaconne-típusokra emlékeztetnek;
a Vivace élénk, sarabande lejtésű darab, amelyben a gordonka szólama
képviseli a mozgalmasságot. Kétrészes, nagyszabású Allegro tétel
rekeszti be a versenyművet.
5. B-dúr concerto
A lassú bevezetés homofon szerkesztésű, a tétel gyors főszakasza áttört
hangszerelésű, amelyből a két szólóhegedű jelentősen kiemelkedik. A befejezés
ugyancsak lassú zene, de nem az első szakasz ismétlődik, hanem az eddigiekhez
képest új anyag következik. A második Allegro polifon darab. Rövid Largo előzi
meg a zárótételt, amelyben ismét virtuóz szerep jut a két szólóhegedűnek.
6. F-dúr concerto
A bevezető Adagio akkordikus sarabande ritmusú zene, a rákövetkező
Allegro figurációs szólókban gazdag, mozgalmas darab. A kontrapunktikus
szerkesztésű lassú tételt táncos lejtésű Yivace követi. A záró Allegro során
szabályos párbeszéd alakul ki a szólóhangszerek és az együttes csoportjai között.
7. D-dúr concerto
Fényes és ünnepélyes intrada után hangzik fel az
ellenpontos Allegro, amelyben Corelli — nyilván velencei mintára —
hatásosan alkalmazta az álló akkordokkal való figurációt: 14 ütemen át
hangoztat egyetlen D-dúr akkordot! A tétel befejezése Adagio. A
második Allegro tételben főként a gordonkaszólam képviseli a
mozgalmasságot. A lassú tétel zenei anyaga poétikusan oszlik meg a három
szólóhangszer között, majd ellenpontos szerkesztésű Allegro hangzik
fel. A befejező Vivace táncos ritmikája sicilianót idéz.
8. G-moll concerto („karácsonyi”)
A „karácsony estéjére írott” versenymű Corelli legnépszerűbb zenekari
műve. Néhány ütemes akkord-„függöny” után ellenpontos Grave szakasz
következik, majd a gyors tételben — mint az eddigi Corelli-concertókban gyakran
— a basszus szólama jelenti a mozgalmasságot. Az Adagio rövid
közjátéka után gyors tétel következik, virtuóz hegedűszólammal, majd visszatér
a lassú szakasz: ezzel Corelli az énekes zenében közkeletű da capo ária formáját
vette át. A harmadik tételt (Vivace) sarabande-szerű táncos lejtés
jellemzi. A negyedik helyen álló Allegro dalszerű, rendkívül
populáris témát mutat be, az első hegedűt helyenként szólisztikusan
szerepelteti. A concerto ötödik tétele a „tetszés szerint” megszólaltatható
karácsonyesti ünnepi zene, a dél-olasz utcai síposok hagyományos 12/8-os
metrumú pasztorálja, amely meghatott pianissimóban cseng ki.
A sorozat második részében négy
„kamarakoncert” kapott helyet, azaz olyan táncfüzérek, amelyek javarészt azonos
hangnemű, gyors darabokból állnak, csak az egyetlen lassú tétel íródott a
párhuzamos hangnemben, ez a tétel azonban többnyire néhány ütem tartamára
korlátozott átvezetés, illetve közjáték csupán. A concertino — akárcsak a
„templomi” koncertekben — itt is két hegedűből és egy gordonkából áll, ezekből
olykor szólisztikus szereppel emelkedik ki az első hegedű, máskor a gordonkának
jut a mozgalmas szólam, vagy a zeneszerző egyenlő arányban osztja el
mondanivalóját.
9. F-dúr concerto
10. C-dúr concerto
11. B-dúr concerto
12. F-dúr concerto
Forrás: Pándi Marianne, Hangversenykalauz
Nincsenek megjegyzések:
Új megjegyzések írására nincs lehetőség.