Ugrás a fő tartalomra

Grieg: a-moll zongoraverseny

Szerző:
Edvard Grieg (1843-1907): a-moll zongoraverseny, op.16
Grieg azok közé a zeneszerzők közé tartozik, akik romantikus nemzeti hangjukkal, népi dallamossággal és kifejezésük spontán őszinteségével hívták fel a világ figyelmét hazájuk zenekultúrájára; európai iskolázottságuknál és fölényes technikai felkészültségüknél fogva viszont ők maguk átvették népük számára a klasszikus zene nemes hagyományait. Grieg zenéjének nagy példaképei Schumann és Liszt, az 1868-ban írott a-moll zongoraversenyre is feltűnően hatottak, e hatások mellett azonban e műben is megmutatkozik a norvég komponista sajátos dallamvilágának és finom költészetének egyéni jellege.
Az első tétel felismerhetően Schumann hasonló hangnemű zongorakoncertjének jegyében indul, virtuóz zongorakadenciával. Sajátosan egyéni azonban a témák arculata, zenekaron való bemutatása, míg a kor nagyszabású romantikus zongorastílusa a szólóhangszer bravúros meneteiben - kiváltképpen a tételt berekesztő nagy szólóban jut kifejezésre. 

A lassú második tételben eleinte a zenekar viszi a dallamot, a zongora szerepe a körülírásra, futamokra, trillákra és egyéb ékesítésekre korlátozódik; a befejezés előtt azonban a szólóhangszer átveszi a vezetést, és a tétel bensőséges fő dallamát jellegzetesen romantikus, teltfogású hangzatokkal szólaltatja meg. 

Közvetlen átmenettel (attacca) harsan fel a zárótétel fafúvós szignálja, amely élénk lendületű ugrós tánchoz adja meg a jelt. Ez a mozgalmas tánc szélesívű dallam-apoteózishoz vezet, amelynek hálás zongorahangzási effektusait a szólóhangszer mutatósan aknázza ki.

Forrás: Pándi Marianne, Hangversenykalauz

Címkék:

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Muszorgszkij: Egy kiállítás képei

Szerző:
Mogyeszt Petrovics Muszorgszkij (1835-1882): Egy kiállítás képei   Ez a nagyszabású, kifejezetten pianisztikus hatásokra épített kompozíció elszigetelt, magában álló remekmű, előzmények nélkül jött létre és nem volt folytatása sem. Muszorgszkij 1874-ben – 39 éves korában – írta. Ugyanebből az évből származik a  Napfény nélkül  c. dalsorozat, valamint az  Elfeledve  c. ballada, mindkettő  Golenyiscsev-Kutuzov  szövegére. Az  Egy kiállítás képei  megalkotásának ösztönzője tragikus esemény, a zeneszerző jó barátjának,  Viktor Hartman  festőművésznek elhunyta volt. Mivel azonban az Elfeledve c. balladát Verescsagin egyik festménye ihlette, feltehetjük, hogy Muszorgszkij ez idő tájt fokozottan érdeklődött a képzőművészeti alkotások zenei interpretációja iránt. „Viktor Hartman halála után, 1874 tavaszán kiállítást rendeztem a Művészeti Akadémia termeiben rajzaiból és akvarelljeiből” – írja Vlagyimir Vasziljevics  Sztasz...
További információk

Darius Milhaud: Scaramouche - szvit két zongorára, op. 165/b

Szerző:
Az 1937-es párizsi Világkiállítás alkalmára készült kompozícióról így ír szerzője önéletrajzi visszaemlékezéseiben (i. m. 207. 1): „… Ez idő tájt írtam azt a zongoradarabot, amellyel nagyon sok bajom volt, míg elkészült: Ida Jankelevitch és Marcelle Meyer számára egy kétzongorás szvitet. Átvettem néhány elemet két színpadi zeném partitúrájából és ezt az elegyet Scaramouche -nak neveztem el. Deiss nyomban ki akarta adatni… Én azonban élénken lebeszéltem; ,Senki nem fogja játszani', ám kiadómnak igen különös természete volt és csak azt adta ki, amit szeretett. A Scaramouche történetesen tetszett neki és jónak tartotta. A jövő őt igazolta. Miközben a kottapapírt általában nehéz volt eladni, ebből több kiadás jelent meg…” Scaramouche, akinek nevét Milhaud a kétzongorás szvit címében örökítette meg, eredeti nevén Fiorelli nápolyi színész volt, aki 1694-ben halt meg. Az első tétel motorikus mozgását sajátságos ritmikai lüktetés kíséri végig. A második tétel dalformában írt lír...
További információk

Madrigál

Szerző:
A madrigál olasz eredetű lírai-zenei formák Észak-Itáliában a 14. század kezdete óta kimutatható elnevezése. A madrigál költeményben elbeszélt szerelmi élmény gyakran pasztorális természeti képhez kapcsolódik, de hordozhat (olykor allegorikus formába öntött) didaktikus, szatirikus, politikai tartalmakat is. Formai felépítésének változékonysága miatt a madrigál nem tartozott az olasz költészet emelkedett stílusához. Egyszerűségéről és mesterkéletlenségéről volt ismert. Csak a 14. század közepén, Petrarca, Soldanieri és Sacchetti költészete révén vált ez az elsősorban megzenésítésre szánt versforma valódi irodalmi műfajjá. Alaptípusa szerint a trecento madrigál két (vagy több) terzettóból (háromsoros strófából) állt (zeneileg A rész), amelyet többnyire kétsoros záró coppia követett (ritornellónak nevezett B rész). A verssorok hét- vagy tizenegy szótagosak. A madrigál kezdettől fogva többszólamú, eleinte két-, később háromszólamú szolisztikus műfaj. A legkorábbi forrás, a Code...
További információk