Ugrás a fő tartalomra

Luigi Boccherini: B-dúr gordonkaverseny

Boccherini — korának egyik leghíresebb gordonkaművésze négy versenyművet irt e hangszer számára. Napjainkban leggyakrabban a B-dúr koncert hallható. A szólóhangszert kísérő zenekar eredeti előírás szerint vonós együttesből és két kürtből állt.


Ez az együttes indítja el a versenymű első tételét, mégpedig rögtön a főtéma megszólaltatásával. Néhány ütemmel később a gordonka veszi át a vezető szerepet. A szonátaformájú tétel kidolgozása ismét a főtémát megszólaltató tuttival indul, majd sor kerül a gordonka virtuozitásának hatásos bemutatására. Ezt a célt szolgálja a visszatérés után felhangzó, hagyományos kadencia is, majd befejezésül ismét a főtémát halljuk a zenekaron.

A lassú második tétel a párhuzamos moll hangnemben írott kétrészes forma. (A mű drezdai kéziratában ehelyett egy Esz-dúr tétel — Andantino grazioso — található.) A szólóhangszer fantáziaszerű éneke a kíséret lépő dallamossága fölött bontakozik ki, a nagy barokk versenyművek modorában. 

A záró rondó témája egyetlen ritmikus képletre épül. A vissza-visszatérő rondótéma három epizóddal váltakozik, mégpedig oly módon, hogy azok a formán belül szimmetrikusan rendeződnek el. Az első epizód nyugodtabb menetű, egyenletes ritmikájú moll-dallam; a második és harmadik epizód külön háromtagú formát alkot a tétel keretében; majd az első és harmadik epizód következik, közben természetesen mindig újra felhangzik a rondótéma.

A formai megoldás mellett a mű tetszetős-kellemes hangzása és koncertáló szólamának imponáló virtuozitása avatja a B-dúr gordonkaversenyt a klasszikus koncertek méltó társává.


Forrás: Pándi Marianne, Hangversenykalauz

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Muszorgszkij: Egy kiállítás képei

Mogyeszt Petrovics Muszorgszkij (1835-1882): Egy kiállítás képei   Ez a nagyszabású, kifejezetten pianisztikus hatásokra épített kompozíció elszigetelt, magában álló remekmű, előzmények nélkül jött létre és nem volt folytatása sem. Muszorgszkij 1874-ben – 39 éves korában – írta. Ugyanebből az évből származik a  Napfény nélkül  c. dalsorozat, valamint az  Elfeledve  c. ballada, mindkettő  Golenyiscsev-Kutuzov  szövegére. Az  Egy kiállítás képei  megalkotásának ösztönzője tragikus esemény, a zeneszerző jó barátjának,  Viktor Hartman  festőművésznek elhunyta volt. Mivel azonban az Elfeledve c. balladát Verescsagin egyik festménye ihlette, feltehetjük, hogy Muszorgszkij ez idő tájt fokozottan érdeklődött a képzőművészeti alkotások zenei interpretációja iránt. „Viktor Hartman halála után, 1874 tavaszán kiállítást rendeztem a Művészeti Akadémia termeiben rajzaiból és akvarelljeiből” – írja Vlagyimir Vasziljevics  Sztasz...

Csajkovszkij: Az évszakok, op. 37/b

Pjotr Iljics Csajkovszkij (1840-1893) zongoraművei nem játszanak jelentős szerepet alkotásában, bár mennyiség tekintetében nem maradnak el a zenekari, kamarazenei és vokális kompozíciók mögött. Valószínűleg az a körülmény indokolja ezt, hogy legnagyobbrészt megrendelésre készültek és nem mutatják ugyanazt az ihletett eredetiséget, mint például zenekari művei. Ő maga nem is volt kiemelkedő zongorajátékos, ilyen módon nem érezte elsődleges indíttatását e hangszeren való megnyilatkozásának. Az évszakok, op. 37/b 1875–76-ban egy zenei folyóirat megrendelésére havonta komponált Csajkovszkij egy rövid jellemdarabot. Az évszakok című sorozat nem próbál Vivaldi hegedűverseny-ciklusának vagy Haydn oratóriumának folytatója lenni: példaképe nyilvánvalóan Schumann zsánerkép jellegű rövid zongoradarabjai között található. Január: A kandallónál (Moderato simplice ma espressivo). Könnyed hangú idill meglehetősen hosszúra nyúlt közjátékkal, amely a rögtönzés ötletszerűségéhez képest m...

Szimfonikus költemény

A szimfonikus költemény a 19. és 20. századi programzene műfajához tartozó, többnyire egytételes zenekari kompozíciók, melyek különösen Liszt és R. Strauss nevével forrtak össze. A fogalmat Liszt alkotta meg, aki 1849-ben írt Tasso nyitányát 1854-ben így nevezte meg, majd ezt a megjelölést hamarosan minden ilyen jellegű művére kiterjesztette. A szimfonikus költemény előfutárai a programzene különböző válfajai voltak, különösen a többtételes programszimfónia és kiváltképp Berlioz ideája, a "drame instrumental" (Fantasztikus szimfónia), amelynek a programját úgy kell felfogni, mint egy opera szövegét. Szűkebb értelemben a szimfonikus költemény előzménye a nyitány, mégpedig a hangversenynyitány, elsősorban Beethoven drámai nyitányai. 1854 előtt Liszt is nyitánynak nevezte szimfonikus költeményeit. A szimfonikus költemény elnevezés Liszt nagy eszméjére utal, a zene megújítására a költészettel kötendő bensőséges szövetség révén, amire a "szimfonikus költő" hivat...