Ugrás a fő tartalomra

Luigi Boccherini: B-dúr gordonkaverseny

Boccherini — korának egyik leghíresebb gordonkaművésze négy versenyművet irt e hangszer számára. Napjainkban leggyakrabban a B-dúr koncert hallható. A szólóhangszert kísérő zenekar eredeti előírás szerint vonós együttesből és két kürtből állt.


Ez az együttes indítja el a versenymű első tételét, mégpedig rögtön a főtéma megszólaltatásával. Néhány ütemmel később a gordonka veszi át a vezető szerepet. A szonátaformájú tétel kidolgozása ismét a főtémát megszólaltató tuttival indul, majd sor kerül a gordonka virtuozitásának hatásos bemutatására. Ezt a célt szolgálja a visszatérés után felhangzó, hagyományos kadencia is, majd befejezésül ismét a főtémát halljuk a zenekaron.

A lassú második tétel a párhuzamos moll hangnemben írott kétrészes forma. (A mű drezdai kéziratában ehelyett egy Esz-dúr tétel — Andantino grazioso — található.) A szólóhangszer fantáziaszerű éneke a kíséret lépő dallamossága fölött bontakozik ki, a nagy barokk versenyművek modorában. 

A záró rondó témája egyetlen ritmikus képletre épül. A vissza-visszatérő rondótéma három epizóddal váltakozik, mégpedig oly módon, hogy azok a formán belül szimmetrikusan rendeződnek el. Az első epizód nyugodtabb menetű, egyenletes ritmikájú moll-dallam; a második és harmadik epizód külön háromtagú formát alkot a tétel keretében; majd az első és harmadik epizód következik, közben természetesen mindig újra felhangzik a rondótéma.

A formai megoldás mellett a mű tetszetős-kellemes hangzása és koncertáló szólamának imponáló virtuozitása avatja a B-dúr gordonkaversenyt a klasszikus koncertek méltó társává.


Forrás: Pándi Marianne, Hangversenykalauz

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Muszorgszkij: Egy kiállítás képei

Mogyeszt Petrovics Muszorgszkij (1835-1882): Egy kiállítás képei   Ez a nagyszabású, kifejezetten pianisztikus hatásokra épített kompozíció elszigetelt, magában álló remekmű, előzmények nélkül jött létre és nem volt folytatása sem. Muszorgszkij 1874-ben – 39 éves korában – írta. Ugyanebből az évből származik a  Napfény nélkül  c. dalsorozat, valamint az  Elfeledve  c. ballada, mindkettő  Golenyiscsev-Kutuzov  szövegére. Az  Egy kiállítás képei  megalkotásának ösztönzője tragikus esemény, a zeneszerző jó barátjának,  Viktor Hartman  festőművésznek elhunyta volt. Mivel azonban az Elfeledve c. balladát Verescsagin egyik festménye ihlette, feltehetjük, hogy Muszorgszkij ez idő tájt fokozottan érdeklődött a képzőművészeti alkotások zenei interpretációja iránt. „Viktor Hartman halála után, 1874 tavaszán kiállítást rendeztem a Művészeti Akadémia termeiben rajzaiból és akvarelljeiből” – írja Vlagyimir Vasziljevics  Sztasz...

Darius Milhaud: Scaramouche - szvit két zongorára, op. 165/b

Az 1937-es párizsi Világkiállítás alkalmára készült kompozícióról így ír szerzője önéletrajzi visszaemlékezéseiben (i. m. 207. 1): „… Ez idő tájt írtam azt a zongoradarabot, amellyel nagyon sok bajom volt, míg elkészült: Ida Jankelevitch és Marcelle Meyer számára egy kétzongorás szvitet. Átvettem néhány elemet két színpadi zeném partitúrájából és ezt az elegyet Scaramouche -nak neveztem el. Deiss nyomban ki akarta adatni… Én azonban élénken lebeszéltem; ,Senki nem fogja játszani', ám kiadómnak igen különös természete volt és csak azt adta ki, amit szeretett. A Scaramouche történetesen tetszett neki és jónak tartotta. A jövő őt igazolta. Miközben a kottapapírt általában nehéz volt eladni, ebből több kiadás jelent meg…” Scaramouche, akinek nevét Milhaud a kétzongorás szvit címében örökítette meg, eredeti nevén Fiorelli nápolyi színész volt, aki 1694-ben halt meg. Az első tétel motorikus mozgását sajátságos ritmikai lüktetés kíséri végig. A második tétel dalformában írt lír...

Madrigál

A madrigál olasz eredetű lírai-zenei formák Észak-Itáliában a 14. század kezdete óta kimutatható elnevezése. A madrigál költeményben elbeszélt szerelmi élmény gyakran pasztorális természeti képhez kapcsolódik, de hordozhat (olykor allegorikus formába öntött) didaktikus, szatirikus, politikai tartalmakat is. Formai felépítésének változékonysága miatt a madrigál nem tartozott az olasz költészet emelkedett stílusához. Egyszerűségéről és mesterkéletlenségéről volt ismert. Csak a 14. század közepén, Petrarca, Soldanieri és Sacchetti költészete révén vált ez az elsősorban megzenésítésre szánt versforma valódi irodalmi műfajjá. Alaptípusa szerint a trecento madrigál két (vagy több) terzettóból (háromsoros strófából) állt (zeneileg A rész), amelyet többnyire kétsoros záró coppia követett (ritornellónak nevezett B rész). A verssorok hét- vagy tizenegy szótagosak. A madrigál kezdettől fogva többszólamú, eleinte két-, később háromszólamú szolisztikus műfaj. A legkorábbi forrás, a Code...