Ugrás a fő tartalomra

Intrada

Szerző:
Az intrada (entry, entrée, entrata, entrada) többnyire rövid hangszeres darab, mely szó szerinti vagy átvitt értelemben valamilyen "belépésre", "bevonulásra" utal. Az intrada mindenekelőtt magas rangú személyek megjelenésekor hangzik fel, s általában trombitaszignál, tus vagy rövid fúvósdarab, később színházi és balettprodukciókban (változatos hangszer-összeállítással) a szereplők bevonulását kíséri, különösen a francia balettben. Átvitt értelemben az intrada valamilyen ünnepi rendezvény, különösen zenei esemény nyitányaként, "belépőjeként" is szolgálhat. A 17. században (M. Reimann szerint) a következő típusok különböztethetők meg:

- felvonulás-típus, amelyre a páros ütem, indulóritmus, szignálmotivika és hangismétlés jellemző (M. Franck, Intrada a Neue musikalische Intradenből, 1608)
- ugyancsak páros ütemű, ünnepélyes Pavane-típus
- páratlan ütemű élénk tánctípus
- végül a homofon, népdalmelodikájú daltípus.

Az intradát az istentiszteleten a kórust bevezető hangszeres intonációként is alkalmazták, erre többek között (M. Altenburg utal (Kirchen-Intraden, 1620). A 17. századi zenekari szvitben az intrada köbülső tételként is megjelenik, de nem szilárd karakterű tánc formájában. A Fantasia sobre la entrada di una baxa keletkezése óta az entrada (entrée, entrata) jelentése kibővült: a kontrapunktikus kompozíció szólambelépéseit is jelenti.

Kiemelésre érdemesek Franck, Schein, Hassler, Staden, Peuerl, Kindermann, Pezel gyűjteményeinek intradái. Még Gluck Alceste-jének olasz változatát, Mozart Bastien és Bastienne-jét és Beethoven D-dúr szerenádját (op. 25) is intrada vezeti be.




Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Muszorgszkij: Egy kiállítás képei

Szerző:
Mogyeszt Petrovics Muszorgszkij (1835-1882): Egy kiállítás képei   Ez a nagyszabású, kifejezetten pianisztikus hatásokra épített kompozíció elszigetelt, magában álló remekmű, előzmények nélkül jött létre és nem volt folytatása sem. Muszorgszkij 1874-ben – 39 éves korában – írta. Ugyanebből az évből származik a  Napfény nélkül  c. dalsorozat, valamint az  Elfeledve  c. ballada, mindkettő  Golenyiscsev-Kutuzov  szövegére. Az  Egy kiállítás képei  megalkotásának ösztönzője tragikus esemény, a zeneszerző jó barátjának,  Viktor Hartman  festőművésznek elhunyta volt. Mivel azonban az Elfeledve c. balladát Verescsagin egyik festménye ihlette, feltehetjük, hogy Muszorgszkij ez idő tájt fokozottan érdeklődött a képzőművészeti alkotások zenei interpretációja iránt. „Viktor Hartman halála után, 1874 tavaszán kiállítást rendeztem a Művészeti Akadémia termeiben rajzaiból és akvarelljeiből” – írja Vlagyimir Vasziljevics  Sztasz...
További információk

Csajkovszkij: Az évszakok, op. 37/b

Szerző:
Pjotr Iljics Csajkovszkij (1840-1893) zongoraművei nem játszanak jelentős szerepet alkotásában, bár mennyiség tekintetében nem maradnak el a zenekari, kamarazenei és vokális kompozíciók mögött. Valószínűleg az a körülmény indokolja ezt, hogy legnagyobbrészt megrendelésre készültek és nem mutatják ugyanazt az ihletett eredetiséget, mint például zenekari művei. Ő maga nem is volt kiemelkedő zongorajátékos, ilyen módon nem érezte elsődleges indíttatását e hangszeren való megnyilatkozásának. Az évszakok, op. 37/b 1875–76-ban egy zenei folyóirat megrendelésére havonta komponált Csajkovszkij egy rövid jellemdarabot. Az évszakok című sorozat nem próbál Vivaldi hegedűverseny-ciklusának vagy Haydn oratóriumának folytatója lenni: példaképe nyilvánvalóan Schumann zsánerkép jellegű rövid zongoradarabjai között található. Január: A kandallónál (Moderato simplice ma espressivo). Könnyed hangú idill meglehetősen hosszúra nyúlt közjátékkal, amely a rögtönzés ötletszerűségéhez képest m...
További információk

Szimfonikus költemény

Szerző:
A szimfonikus költemény a 19. és 20. századi programzene műfajához tartozó, többnyire egytételes zenekari kompozíciók, melyek különösen Liszt és R. Strauss nevével forrtak össze. A fogalmat Liszt alkotta meg, aki 1849-ben írt Tasso nyitányát 1854-ben így nevezte meg, majd ezt a megjelölést hamarosan minden ilyen jellegű művére kiterjesztette. A szimfonikus költemény előfutárai a programzene különböző válfajai voltak, különösen a többtételes programszimfónia és kiváltképp Berlioz ideája, a "drame instrumental" (Fantasztikus szimfónia), amelynek a programját úgy kell felfogni, mint egy opera szövegét. Szűkebb értelemben a szimfonikus költemény előzménye a nyitány, mégpedig a hangversenynyitány, elsősorban Beethoven drámai nyitányai. 1854 előtt Liszt is nyitánynak nevezte szimfonikus költeményeit. A szimfonikus költemény elnevezés Liszt nagy eszméjére utal, a zene megújítására a költészettel kötendő bensőséges szövetség révén, amire a "szimfonikus költő" hivat...
További információk