2018. augusztus 30., csütörtök

Bellini: Norma (nyitány)


Vincenzo Bellini (1801-1835): Norma - nyitány

Számos, a maga korában nagy sikerű - és nálunk is rendszeresen előadásra került - operája közül ma aránylag keveset ismerünk. Az olasz belcanto forrón áradó dallamossága a Bellini-operák színpadáról hódította meg egész Európát, sőt, hatása ott él a hangszeres zenében, Chopin és Liszt műveiben is. Az emberi hangot Bellini páratlan hozzáértéssel és ihlettel szólaltatja meg, ízig-vérig olasz, hajlékony és érzéki szépségű dallamossága méltán teremtett iskolát. Zenekari palettája azonban számunkra már fakónak tűnik.

Az 1831-ben bemutatott Norma c. opera hangszerelésére a zeneszerző különös gondot fordított, mivel sokan hibáztatták korábbi műveinek henye zenekari kidolgozását. A mű nyitánya ennek ellenére is gyakrabban hangzik fel sétakoncertek vagy szalonzenekarok műsorán, mint hangversenyteremben. Komor hangulatú bevezetéssel indul, majd epikus, elbeszélő hangon folytatódik. Közismert, indulószerű dallamát zaklatott, tragikus közjáték szakítja félbe. A befejezés - a nyitány terjedelméhez képest meglehetősen hosszú kóda - felszabadult hangulatban, apró, játékos trilla-motívumokkal zárja le a művet.


Forrás: Pándi Marianne, Hangversenykalauz

2018. augusztus 28., kedd

Liszt Ferenc: Hungária


Liszt Ferenc (1811-1886): Hungaria

Az 1854-ben írt Hungária című szimfonikus költemény nem konkrét program alapján íródott. Tartalma nyilvánvalóan Liszt hazafias magyar érzése, amelyet élete folyamán mindig és mindenütt hangsúlyozott. A mű dallamvilága, ritmikája, színes hangszerelése s zongorára írt Magyar Rapszódiák mellett jelentősen hozzájárult Liszt magyarországi népszerűségéhez. A mű egyébként Vörösmarty Liszthez írt ódájának viszonzása.


Forrás: Pándi Marianne, Hangversenykalauz

... és most lássuk Vörösmarty versét:

Vörösmarty: Liszt Ferenchez
 
Hírhedett zenésze a világnak,
Bárhová juss, mindig hű rokon!
Van-e hangod e beteg hazának
A velőket rázó húrokon?
Van-e hangod, szív háborgatója,
Van-e hangod, bánat altatója?
 
Sors és bűneink a százados baj,
Melynek elzsibbasztó súlya nyom;
Ennek láncain élt a csüggedett faj
S üdve lőn a tettlen nyugalom.
És ha néha felforrt vérapálya,
Láz betegnek volt hiú csatája.
 
Jobb korunk jött. Újra visszaszállnak,
Rég ohajtott hajnal keletén,
Édes kínja közt a gyógyulásnak,
A kihalt vágy s elpártolt remény:
Újra égünk őseink honáért,
Újra készek adni életet s vért.
 
És érezzük minden érverését,
Szent nevére feldobog szivünk;
És szenvedjük minden szenvedését,
Szégyenétől lángra gerjedünk;
És ohajtjuk nagynak trónusában,
Boldog - és erősnek kunyhájában.
 
Nagy tanítvány a vészek honából,
Melyben egy világnak szíve ver,
Ahol rőten a vér bíborától
Végre a nap földerűlni mer,
Hol vad árján a nép tengerének
A düh szörnyei gyorsan eltünének;
 
S most helyettök hófehér burokban
Jár a béke s tiszta szorgalom;
S a müvészet fénylő csarnokokban
Égi képet új korára nyom;
S míg ezer fej gondol istenésszel;
Fárad a nép óriás kezével:
 
Zengj nekünk dalt; hangok nagy tanárja,
És ha zengesz a múlt napiról,
Légyen hangod a vész zongorája,
Melyben a harc mennydörgése szól,
S árja közben a szilaj zenének
Riadozzon diadalmi ének.
 
Zengj nekünk dalt, hogy mély sírjaikban
Őseink is megmozdúljanak,
És az unokákba a halhatatlan
Lelkeikkel visszaszálljanak.
Hozva áldást a magyar hazára,
Szégyent, átkot áruló fiára.
 
És ha meglep bús idők homálya,
Lengjen fátyol a vont húrokon;
Legyen hangod szellők fuvolája,
Mely keserg az őszi lombokon,
Melynek andalító zengzetére
Fölmerűl a gyásznak régi tére;
 
S férfi karján a meggondolásnak
Kél a halvány hölgy, a méla bú,
S újra látjuk vészeit Mohácsnak,
Újra dúl a honfiháború,
S míg könyekbe vész a szem sugára,
Enyh jön a szív késő bánatára.
 
És ha honszerelmet költenél fel,
Mely ölelve tartja a jelent,
Mely a hűség szép emlékzetével
Csügg a múlton és jövőt teremt,
Zengj nekünk hatalmas húrjaiddal,
Hogy szivekbe menjen által a dal;
 
S a felébredt tiszta szenvedélyen
Nagy fiakban tettek érjenek,
És a gyenge és erős serényen
Tenni tűrni egyesűljenek;
És a nemzet, mint egy férfi, álljon
Érc karokkal győzni a viszályon.
 
S még a kő is, mintha csontunk volna,
Szent örömtől rengedezzen át,
És a hullám, mintha vérünk folyna,
Áthevűlve járja a Dunát;
S ahol annyi jó és rosz napunk tölt,
Lelkesedve feldobogjon e föld.
 
És ha hallod, zengő húrjaiddal
Mint riad föl e hon a dalon,
Melyet a nép millió ajakkal
Zeng utánad bátor hangokon,
Állj közénk és mondjuk: hála égnek!
Még van lelke Árpád nemzetének.
 
1840. november, december eleje

2018. augusztus 27., hétfő

Brahms: Altrapszódia


Brahms: Altrapszódia (altszólóra, férfikarra és zenekarra, op. 53)

Az Altrapszódia néven ismert Brahms-kantáta 1686 nyarán keletkezett. Ebben az időben a fiatal zeneszerző Bonnban tett látogatást, és itt, ismerőseinél bukkant rá néhány Goethe-vers Reichardt által készített megzenésítésére.

A Bonnban megismert Reichardt-dalok között szerepelt a Téli utazás a Harzban (Harzreise im winter) néhány strófája is. Brahms valószínűleg innen nyert ösztönzést, hogy ő is megkomponáljon három versszakot Goethe költeményéből.

Brahms Rapszódiájának bemutatója 1870-ben zajlott le, az altszólót a kor legnagyobb altistája, Pauline Viardot-Garcia énekelte.


A "Harzreise"-ben Goethe egyrészt a hegyi táj szépségeiről énekel, de főként utazásának céljáról elmélkedik: egy vidám vadászat adott alkalmat a költőnek arra, hogy látogatást tegyen egy embergyűlölő, a világtól elvonultan élő fiatalembernél, aki a Werther megjelenésekor fordult levélben Goethéhez. Brahms a költemény három szakaszát zenésítette meg: az első a mizantróp fiatalembert mutatja be, a második felteszi a fájdalmas kérdést: ki fogja visszavezetni az emberek közé, a szeretethez, a harmadik pedig imában kéri az Istent_ világosítsa meg a költemény hősének lelkét, szívét.

A költemény kiválasztott strófáinak megfelelően alakul a Rapszódia zenei anyaga is. Az első szakasz hosszabb zenekari bevezetése rövid lélegzetű, meg-megszakadó frázisaival, váratlan kitöréseivel, majd a megszólaló énekhang recitativo jellege a hős komor figuráját állítja a hallgató elé. Szélesen hömpölygő dallamban zendül fel az altszóló fájdalmas énekében a második strófa szövege. A zenekar hol együtt halad az altszóló dallamával, hol csak egyszerű kísérő szerepre szorítkozik. A harmadik szakaszban lép be a szólóének mellé a férfikar. A vezető szerep azonban itt is a szólistáé marad. A könyörgés szövege bensőséges lassú dallamban kapja meg zenei megformálását. Noha helyenként váratlan hangnemi kitérések teszik feszültté e zárórészt, az egész szakaszban alig találunk nagyobb hangerőt, szenvedélyesebb melódiát. A zenéből áradó megbékélt nyugalom hangja mintha előrevetítené a könyörgés meghallgattatását. Hosszan kitartott, elhaló C-dúr akkord zárja le a lírikus szépségekben gazdag művet.

Forrás: Várnai Péter, Oratóriumok könyve