2018. május 6., vasárnap

Vivaldi: Il pastor fido

Antonio Vivaldi (1678-1741): Il pastor fido - hat szonáta fuvolára és continuobasszusra

"A hű pásztor" alcímet viselő szonáták - a szerző utasítása értelmében - musette (kis oboa), viella (régebbi hegedűfajta), fuvola vagy hegedű számára készültek, természetesen valamennyi hangszerhez continuobasszus kísérete is járult.


musette (kis oboa)


viella (régebbi hegedűfajta)




Nyomtatásban az op. 13 Párizsban jelent meg 1737-ben, W. Kolneder azonban korábbi évek termésének tartja. Napjaink hangverseny-gyakorlatában többnyire fuvolán és csembalón adják elő e műveket, amelyek egy része a templomi szonáta, illetve szvit kombinációjára épül, mások a versenyművek ritornelles szerkesztését idézik. Vivaldi gazdag hangszeres fantáziája szabadon él a különféle hangszínek és hangszer effektusok lehetőségeivel, trombita, síp és duda felidézésével éppúgy találkozunk e sorozatban, mint a barokk stílus jellegzetes visszhang (echo) hatásával. A negyedik szonátából a Pasztorál, a hatodikból az impozáns Fúga érdemel külön említést.



1. C-dúr (I. Moderato, II. Tempo di Gavotta, Allegro, III. Aria, Affettuoso, IV. Allegro, V. Giga, Allegro)

2. C-dúr (I. Preludio, Adagio, II. Allegro assai, III. Sarabanda, Adagio)

3. G-dúr (I. Preludio, Andante, II. Allegro ma non presto, III. Sarabanda, IV. Corrente, V. Giga, Allegro)

4. A-dúr (I. Preludio, Largo, II. Allegro ma non presto,III. Pastorale, IV. Allegro)

5. C-dúr (I. Un poco vivace, II. Allegro ma non presto, III. Un poco vivace, IV. Giga, Allegro, V-VI. Minuetto I-II.)

6. G-moll (I. Vivace, II. Fuga da capella, III. Largo, IV. Allegro ma non presto)

Forrás: Pándi Marianne, Hangversenykalauz

2018. április 20., péntek

Balakirev: Islamey


Milij Alekszejevics Balakirev (1837-1910): Islamey - keleti fantázia

Balakirev zongoraművei már címükkel elárulják az irányt, amelyet szerzőjük követett, a zeneszerzőt, aki hatott rá: mazurkáinak, scherzóinak, noktürnjeinek és keringőinek sora éppúgy Chopin példájára utal, mint b-moll szonátája, tarantellája vagy berceuse-e. Novellette és Phantasiestück című kompozíciója Schumann, spanyol témájú zongoradarabjai, valamint más szerzők műveire írt virtuóz parafrázisai Liszt hatását mutatják.

Islamey című kompozícióját 1869-ben írta, Nyikolaj Rubinsteinnek ajánlotta, aki ugyanazon évben Pétervárott bemutatta. A darabot szerzője vázlatnak szánta ahhoz a szimfonikus költeményhez, amelyet Lermontov, Tamara című művéből írt az 1867-82-es években.


 A szinte megoldhatatlan technikai problémák - maga Balakirev sem vállalkozott a mű előadására - a zongoraművészek körében oly hírhedtté tették ezt a darabot, hogy csak nagy ritkán vállalkozik valaki a megszólaltatására. Pedig keleti ornamentikától burjánzó dallamvilága (amelyet a Kaukázusban tett népzenegyűjtő útjai során fedezhetett fel a zeneszerző), a frappáns kezdet egyszólamú, kényes repetíciókkal teletűzdelt bemutatásától hatalmas fokozással jut el a tetőpontra. Hacsaturjan közvetlen elődjének tekinthető e szempontból Balakirev, aki elsőnek keltette életre a zongora billentyűin Kelet szikrázó ritmusait, vad színekben tobzódó dallamait.

Forrás: Pándi Marianne, Hangversenykalauz

2018. március 15., csütörtök

Grieg: a-moll zongoraverseny

Edvard Grieg (1843-1907): a-moll zongoraverseny, op.16

Grieg azok közé a zeneszerzők közé tartozik, akik romantikus nemzeti hangjukkal, népi dallamossággal és kifejezésük spontán őszinteségével hívták fel a világ figyelmét hazájuk zenekultúrájára; európai iskolázottságuknál és fölényes technikai felkészültségüknél fogva viszont ők maguk átvették népük számára a klasszikus zene nemes hagyományait. Grieg zenéjének nagy példaképei Schumann és Liszt, az 1868-ban írott a-moll zongoraversenyre is feltűnően hatottak, e hatások mellett azonban e műben is megmutatkozik a norvég komponista sajátos dallamvilágának és finom költészetének egyéni jellege.


Az első tétel felismerhetően Schumann hasonló hangnemű zongorakoncertjének jegyében indul, virtuóz zongorakadenciával. Sajátosan egyéni azonban a témák arculata, zenekaron való bemutatása, míg a kor nagyszabású romantikus zongorastílusa a szólóhangszer bravúros meneteiben - kiváltképpen a tételt berekesztő nagy szólóban jut kifejezésre. 

A lassú második tételben eleinte a zenekar viszi a dallamot, a zongora szerepe a körülírásra, futamokra, trillákra és egyéb ékesítésekre korlátozódik; a befejezés előtt azonban a szólóhangszer átveszi a vezetést, és a tétel bensőséges fő dallamát jellegzetesen romantikus, teltfogású hangzatokkal szólaltatja meg. 

Közvetlen átmenettel (attacca) harsan fel a zárótétel fafúvós szignálja, amely élénk lendületű ugrós tánchoz adja meg a jelt. Ez a mozgalmas tánc szélesívű dallam-apoteózishoz vezet, amelynek hálás zongorahangzási effektusait a szólóhangszer mutatósan aknázza ki.

Forrás: Pándi Marianne, Hangversenykalauz

de Falla: A bűvös szerelem

Manuel de Falla (1876-1946): A bűvös szerelem - táncjáték


A Martinez Sierra szövegkönyvére írott táncjáték andalúziai legenda nyomán keletkezett. 1915-ben mutatták be Madridban. A művet de Falla Pastoa Imperio kérésére komponálta, aki reprezentatív énekes-táncos szerepet kért tőle. A bemutatón a zeneszerző nyomtatott programja a következőket tartalmazta: "A zeneszerző, akinek vonzódása a honi népzenéhez közismert, úgy vélte, lehetetlenség volna valódi cigánymuzsikát írnia anélkül, hogy a hangszeres táncok mellett ne szólaltassa meg a cigányok legjellegzetesebb művészetét - dalaikat. Mindamellett nem eredeti dallamokat alkalmazott. Valamennyi dal saját leleményéből származik, és annál nagyobb dicsőségére válik az a körülmény, hogy ezeket csaknem lehetetlen megkülönböztetni az eredeti népi anyagtól.





A történet Candelas és Carmelo szerelméről szól, melyet Candelas elhalt férjének szelleme próbál megzavarni. Candelas, ismerve az elhunyt csélcsap természetét, megkéri barátnőjét, Luciát, hogy csábítsa el tőle a szellemet. Terve sikerült, és a szerelmesek boldogsága végre teljessé válik. A táncjáték tizenhárom tételéből hangversenyeken tetszőleges mennyiséget szoktak megszólaltatni. Néhány darab - az eredeti elgondolásnak megfelelően - énekhangot is igénybe vesz. Sohasem marad ki a rendkívül népszerű Tűztánc, amely önálló darabként is számos átiratban hallható.



Forrás: Pándi Marianne, Hangversenykalauz

2018. február 21., szerda

Liszt Ferenc: Haláltánc

Liszt Ferenc (1811-1886): Haláltánc (Totentanz)

Bár ennek a zongoraversenynek népszerűsége nem éri el az Esz-dúr és A-dúr művekét, nemcsak művészi értékével múlja felül amazokat, hanem zenetörténeti látóköre is szélesebb: ez nyúlik vissza a régebbi múltba, és ez mutat a távolabbi jövőbe. A múlt: a gregorián dallamvilág, amelyet a Dies Irae témájával felelevenít. A jövő: Bartók zenéje, amelyet a kései Liszt stílusának érdessége, kérlelhetetlensége, a "macabre" és "obstiné" csárdások keserű hangja készít elő. Nem véletlen, hogy a zongoraművész Bartók egyik emlékezetes produkciója éppen a Haláltánc volt.



A művet a pisai temető falfestménye „A halál diadala” ihlette. Liszt ezen is évekig dolgozott: az elgondolás már 1838-ban felmerült benne, a mű első verziója 1849-ben készült el. Utóbb ezt kétízben is átírta: 1853-ban és 1859-ben. A bemutatón Hans von Bülow játszotta a zongoraszólamot, 1865 áprilisában, Hágában. Neki szól a mű ajánlása is.



A Dies Irae dallamát Liszt előtt Berlioz is felhasználta már Fantasztikus szimfóniájában. Ott azonban csak egy epizód, egy látványos színfolt ez a téma, míg Liszt a benne rejlő motivikus lehetőségeket a karaktervariáció kifinomult eszközeivel használja fel. Jellemző a zeneszerző kései stílusára a zongoraszólam megalkotása: a külsőséges hatásra törő bravúr effektusok háttérbe szorulnak a puritán kifejezés szigora mögött, a pergő kadenciák fokozatosan átadják helyüket a polifon játéknak.

 Forrás: Pándi Marianne, Hangversenykalauz

2018. február 19., hétfő

Csajkovszkij: Rómeó és Júlia - nyitányfantázia

Csajkovszkij: Rómeó és Júlia - nyitányfantázia

Csajkovszkij néhány évvel konzervatóriumi tanulmányainak befejezése után, egy pétervári látogatása alkalmával megismerkedett azokkal a fiatal művészekkel, akik az orosz nemzeti megújításában látták munkásságuk célját. Közülük különösen két zeneszerző, Balakirev és Rimszkij-Korszakov, valamint Sztaszov, esztéta és műbíráló tett rá mély benyomást. A velük való kapcsolat Csajkovszkij munkásságára is kihatott. E barátság jegyében születtek meg a hetvenes évek alkotásai, az ukrán népdal nyomán írt II. szimfónia, a Shakespeare Vihar-jára írt fantázia és a Rómeó és Júlia című nyitányfantázia. Ez utóbbi komponálására Balakirev ösztönözte Csajkovszkijt, és a mű ajánlása is neki szól. A nyitányfantázia első verziója 1869-ből való, a következő évben, illetve 1880-ban Csajkovszkij még két ízben átdolgozta a művet.





A zene nem követi pontosan Shakespeare tragédiájának cselekményét, csupán költői lényegét ragadja meg. A bevezetés a tragédia sötét hátterét vázolja. Majd Rómeó szerelme bontakozik ki, fájdalmasan és reménytelenül. A zene drámai alapgondolata - a két ellenséges indulatú család kíméletlen harca - izgatott, feszült hangulatú előkészítés után jut kifejezésre. Az ellenséges indulat végül valóságos harcban, kíméletlen öldöklésben robban ki. Mikor végre elcsendesedik, Júlia megkapó gyengédségű dallama hangzik fel. Ez a harmatos szerelem azonban ismét elvész a gyilkos összecsapásban, a leány érzelmének gazdagsága és fiatalságának minden ereje is kevés ahhoz, hogy a külvilág kegyetlenségével szembeszállhasson. Az utolsó csatazaj heves robaját a halál csendje váltja fel. Júlia halálát adja tudtunkra a zene, azonban másfelől Júlia diadalát is zengi a befejezésül felcsendülő, éteri tisztaságú dallam.

A mű 1870-es moszkvai bemutatója alkalmával a befejezés gyászinduló volt, Csajkovszkij ezen utóbb változtatott: vigasztaló kicsengéssel, a szerelem földöntúli hatalmának sejtetésével zárta le a kompozíciót.


Forrás: Pándi Marianne, Hangversenykalauz

2018. január 30., kedd

Liszt Ferenc: Paganini-etűdök

Liszt Ferenc (1811-1886): Paganini-etűdök


1831 március 9-én hallotta Liszt először Paganinit, aki a párizsi Operában adott hangversenyt. Ez az élmény egész további alkotására nézve döntő hatású volt. Liszt, a zongoravirtuóz a hangszer addig elképzelhető összes játéklehetőségét megvalósította már; Paganini játéka felhívta a figyelmét a hegedű technikájára, amely bizonyos vonatkozásaiban zongorára is alkalmazhatónak tűnt. Hét teljes éven át tanulmányozta Paganini szólóhegedűre írt capriccióit, míg Études d'execution transcendante d'après Paganini című sorozatával elkészült. Utóbb - ugyancsak 1851-ben - ezeket a darabokat is átdolgozta, a korábbi változatoknál könnyebb formában. A sorozatot Clara Schumann-nak ajánlotta.

1. g-moll. Az 1838-as kiadásban Liszt közölte Schumann átiratát ugyanerről a tanulmányról (Schumann Paganini-etűdjei, op. 3. jelzéssel, 1832-ben keletkeztek). A bal kéz tremoló-tanulmánya.
(az eredeti Paganini művek hallhatóak itt, Liszt által írt mű eleje és vége az 5. caprice-on, közepe a 6. caprice-on alapul, ami egyébként a 2. számnál hallható)



2. Esz-dúr. Skálák és kettőzött oktávák gyakorlata.
Az eredeti, Paganini által írt mű:



Liszt feldolgozása (az 1. is itt hallható)



3. gisz-moll. "La Campanella". Paganini h-moll hegedűversenyének Rondóját feldolgozó variációsorozat. Első változata 1831-ben készült Grande Fantasie de bravoure sur la Clochette címmel. Variációs formáját az átdolgozás során nyerte.
(az eredeti Paganini-darab hallható itt, Liszt által írt mű az 5. számnál hallható)


4. E-dúr. Arpeggio-tanulmány. Paganini capricciójának változtatás nélküli zongoraletéte.
(az eredeti Paganini-darab hallható itt, Liszt által írt mű az 5. számnál hallható)


5. E-dúr. "La Chasse" (A vadászat). Domenico Scarlatti stílusát idéző darab.
Az eredeti, Paganini által írt mű:


Liszt feldolgozása (a 3. és 4. is itt hallható)



6. a-moll. Variációsorat arra a témára, amelyet utóbb Brahms, Rachmaninov és Lutoslawski is feldolgozott.
Az eredeti, Paganini által írt mű:


Liszt feldolgozása:


Brahms feldolgozása:


Racmaninov feldolgozása:


Lutoslawski feldolgozása:



Forrás: Pándi Marianne, Hangversenykalauz

2018. január 16., kedd

Franz Schubert: Arpeggione szonáta

Franz Schubert (1797-1828): a-moll szonáta ("Arpeggione")

Az arpeggione J. G. Stauffer bécsi hangszerkészítő találmányaként került forgalomba az 1820-as években: a viola da gamba módosított formája volt, amelyet vonós gitárnak is neveztek. E hathúros hangszer egy ideig nagy népszerűségnek örvendett, és Vincenz Schuster gordonkaművész lelkes propagandát fejtett ki elterjedése érdekében.


Schuster megrendelésére írta Schubert 1824 novemberében zongorára és arpeggionéra az a-moll szonátát, amit napjainkban a brácsa-és gordonkaművészek műsorain gyakran hallhatunk, a tiszavirág életű vonósgitárt e hagyományos vonóshangszerekkel helyettesítve.

A kompozíció alkalmi jellegének - és talán a hamarjában divatba jött új hangszer iránt táplált mérsékelt bizalmának - megfelelően Schubert nem törekedett többre, mint tetszetős darab írására. Ennek következtében a mű sem egészében, sem az egyes tételek kidolgozása tekintetében nem nagyigényű, különösen nem az a zongora szólama, hiszen e darab főszereplője az arpeggione kellett, hogy legyen. 


Az első tétel enyhe mélabúja éppúgy nem hat lelkünk mélyéig, mint a viszonylag kis terjedelmű és szimpla mondanivalójú lassú tétel. A finálé rondójának a divertimento hang ad különös frissességet és bájt. A szonáta nyomtatásban évtizedekkel szerzője halála után, 1871-ben jelent meg.

Forrás: Pándi Marianne, Hangversenykalauz