Ludwig van Beethoven (1770-1827): István
király, op. 117, és Athén romjai op. 113
„István király, vagy Magyarország első
jótevője” — címet kapta Kotzebue-nak az ünnepi megnyitó jelenete, amelyet
1812 februárjában az újonnan felavatott pesti színházban előadtak. A darabhoz —
akárcsak az Athén romjai c. Kotzebue-játékhoz — Beethoven írt zenét, nyitányt
és kilenc, kórusokkal kombinált tételt. A munkát 1811 őszén végezte el
Teplitz-fürdőn, ahol több alkalommal is üdült. A kísérőzenéből ma főként a
javarészt verbunkos-témákra épült nyitányt ismerik. Ezt lassú bevezetés
indítja, majd lendületes iramú főrész következik, amelyben felismerhetjük a IX.
szimfónia öröm-témájának korai változatát. A bevezető lassú zene a nyitány
középső szakaszában és a befejezés során újból felhangzik.
Kotzebue két ünnepi játékot írt a
pesti színház felavatására: „István király, vagy Magyarország első
jótevője” címmel előjátékot, és Athén romjai címmel utójátékot.
Mindkettőhöz Beethoven írt kísérőzenét. A két darab 1811 nyarán, a zeneköltő
teplitzi üdülése idején rendkívül gyorsan, alig három hét alatt készült el. A
színház megnyitása azonban késett, az ünnepi eseményre csak 1812 februárjában
került sor. A nyitányból és nyolc számból álló Athén romjai kísérőzene ma már
úgyszólván kizárólag a 4. szám révén ismert: ez a híres, Török
induló, amely számos hangszeres átiratban hallható.
Számos, a maga korában nagy sikerű - és nálunk is rendszeresen
előadásra került - operája közül ma aránylag keveset ismerünk. Az olaszbelcantoforrón áradó dallamossága a
Bellini-operák színpadáról hódította meg egész Európát, sőt, hatása ott él a
hangszeres zenében, Chopin és Liszt műveiben is. Az emberi hangot Bellini
páratlan hozzáértéssel és ihlettel szólaltatja meg, ízig-vérig olasz, hajlékony
és érzéki szépségű dallamossága méltán teremtett iskolát. Zenekari palettája
azonban számunkra már fakónak tűnik.
Az 1831-ben bemutatott Norma c. opera hangszerelésére a
zeneszerző különös gondot fordított, mivel sokan hibáztatták korábbi műveinek
henye zenekari kidolgozását. A mű nyitánya ennek ellenére is gyakrabban hangzik
fel sétakoncertek vagy szalonzenekarok műsorán, mint hangversenyteremben. Komor
hangulatú bevezetéssel indul, majd epikus, elbeszélő hangon folytatódik.
Közismert, indulószerű dallamát zaklatott, tragikus közjáték szakítja félbe. A
befejezés - a nyitány terjedelméhez képest meglehetősen hosszú kóda -
felszabadult hangulatban, apró, játékos trilla-motívumokkal zárja le a művet.
Az 1854-ben írt Hungária című
szimfonikus költemény nem konkrét program alapján íródott. Tartalma
nyilvánvalóan Liszt hazafias magyar érzése, amelyet élete folyamán mindig és
mindenütt hangsúlyozott. A mű dallamvilága, ritmikája, színes hangszerelése s
zongorára írt Magyar Rapszódiák mellett jelentősen hozzájárult Liszt
magyarországi népszerűségéhez. A mű egyébként Vörösmarty Liszthez írt ódájának
viszonzása.
Forrás: Pándi Marianne,
Hangversenykalauz
... és most lássuk Vörösmarty versét:
Vörösmarty: Liszt Ferenchez
Hírhedett zenésze a világnak,
Bárhová juss, mindig hű rokon!
Van-e hangod e beteg hazának
A velőket rázó húrokon?
Van-e hangod, szív háborgatója,
Van-e hangod, bánat altatója?
Sors és bűneink a százados baj,
Melynek elzsibbasztó súlya nyom;
Ennek láncain élt a csüggedett faj
S üdve lőn a tettlen nyugalom.
És ha néha felforrt vérapálya,
Láz betegnek volt hiú csatája.
Jobb korunk jött. Újra visszaszállnak,
Rég ohajtott hajnal keletén,
Édes kínja közt a gyógyulásnak,
A kihalt vágy s elpártolt remény:
Újra égünk őseink honáért,
Újra készek adni életet s vért.
És érezzük minden érverését,
Szent nevére feldobog szivünk;
És szenvedjük minden szenvedését,
Szégyenétől lángra gerjedünk;
És ohajtjuk nagynak trónusában,
Boldog - és erősnek kunyhájában.
Nagy tanítvány a vészek honából,
Melyben egy világnak szíve ver,
Ahol rőten a vér bíborától
Végre a nap földerűlni mer,
Hol vad árján a nép tengerének
A düh szörnyei gyorsan eltünének;
S most helyettök hófehér burokban
Jár a béke s tiszta szorgalom;
S a müvészet fénylő csarnokokban
Égi képet új korára nyom;
S míg ezer fej gondol istenésszel;
Fárad a nép óriás kezével:
Zengj nekünk dalt; hangok nagy tanárja,
És ha zengesz a múlt napiról,
Légyen hangod a vész zongorája,
Melyben a harc mennydörgése szól,
S árja közben a szilaj zenének
Riadozzon diadalmi ének.
Zengj nekünk dalt, hogy mély sírjaikban
Őseink is megmozdúljanak,
És az unokákba a halhatatlan
Lelkeikkel visszaszálljanak.
Hozva áldást a magyar hazára,
Szégyent, átkot áruló fiára.
És ha meglep bús idők homálya,
Lengjen fátyol a vont húrokon;
Legyen hangod szellők fuvolája,
Mely keserg az őszi lombokon,
Melynek andalító zengzetére
Fölmerűl a gyásznak régi tére;
S férfi karján a meggondolásnak
Kél a halvány hölgy, a méla bú,
S újra látjuk vészeit Mohácsnak,
Újra dúl a honfiháború,
S míg könyekbe vész a szem sugára,
Enyh jön a szív késő bánatára.
És ha honszerelmet költenél fel,
Mely ölelve tartja a jelent,
Mely a hűség szép emlékzetével
Csügg a múlton és jövőt teremt,
Zengj nekünk hatalmas húrjaiddal,
Hogy szivekbe menjen által a dal;
S a felébredt tiszta szenvedélyen
Nagy fiakban tettek érjenek,
És a gyenge és erős serényen
Tenni tűrni egyesűljenek;
És a nemzet, mint egy férfi, álljon
Érc karokkal győzni a viszályon.
S még a kő is, mintha csontunk volna,
Szent örömtől rengedezzen át,
És a hullám, mintha vérünk folyna,
Áthevűlve járja a Dunát;
S ahol annyi jó és rosz napunk tölt,
Lelkesedve feldobogjon e föld.
És ha hallod, zengő húrjaiddal
Mint riad föl e hon a dalon,
Melyet a nép millió ajakkal
Zeng utánad bátor hangokon,
Állj közénk és mondjuk: hála égnek!
Még van lelke Árpád nemzetének.
