2018. február 19., hétfő

Csajkovszkij: Rómeó és Júlia - nyitányfantázia

Csajkovszkij: Rómeó és Júlia - nyitányfantázia

Csajkovszkij néhány évvel konzervatóriumi tanulmányainak befejezése után, egy pétervári látogatása alkalmával megismerkedett azokkal a fiatal művészekkel, akik az orosz nemzeti megújításában látták munkásságuk célját. Közülük különösen két zeneszerző, Balakirev és Rimszkij-Korszakov, valamint Sztaszov, esztéta és műbíráló tett rá mély benyomást. A velük való kapcsolat Csajkovszkij munkásságára is kihatott. E barátság jegyében születtek meg a hetvenes évek alkotásai, az ukrán népdal nyomán írt II. szimfónia, a Shakespeare Vihar-jára írt fantázia és a Rómeó és Júlia című nyitányfantázia. Ez utóbbi komponálására Balakirev ösztönözte Csajkovszkijt, és a mű ajánlása is neki szól. A nyitányfantázia első verziója 1869-ből való, a következő évben, illetve 1880-ban Csajkovszkij még két ízben átdolgozta a művet.





A zene nem követi pontosan Shakespeare tragédiájának cselekményét, csupán költői lényegét ragadja meg. A bevezetés a tragédia sötét hátterét vázolja. Majd Rómeó szerelme bontakozik ki, fájdalmasan és reménytelenül. A zene drámai alapgondolata - a két ellenséges indulatú család kíméletlen harca - izgatott, feszült hangulatú előkészítés után jut kifejezésre. Az ellenséges indulat végül valóságos harcban, kíméletlen öldöklésben robban ki. Mikor végre elcsendesedik, Júlia megkapó gyengédségű dallama hangzik fel. Ez a harmatos szerelem azonban ismét elvész a gyilkos összecsapásban, a leány érzelmének gazdagsága és fiatalságának minden ereje is kevés ahhoz, hogy a külvilág kegyetlenségével szembeszállhasson. Az utolsó csatazaj heves robaját a halál csendje váltja fel. Júlia halálát adja tudtunkra a zene, azonban másfelől Júlia diadalát is zengi a befejezésül felcsendülő, éteri tisztaságú dallam.

A mű 1870-es moszkvai bemutatója alkalmával a befejezés gyászinduló volt, Csajkovszkij ezen utóbb változtatott: vigasztaló kicsengéssel, a szerelem földöntúli hatalmának sejtetésével zárta le a kompozíciót.


Forrás: Pándi Marianne, Hangversenykalauz

2018. január 30., kedd

Liszt Ferenc: Paganini-etűdök

Liszt Ferenc (1811-1886): Paganini-etűdök


1831 március 9-én hallotta Liszt először Paganinit, aki a párizsi Operában adott hangversenyt. Ez az élmény egész további alkotására nézve döntő hatású volt. Liszt, a zongoravirtuóz a hangszer addig elképzelhető összes játéklehetőségét megvalósította már; Paganini játéka felhívta a figyelmét a hegedű technikájára, amely bizonyos vonatkozásaiban zongorára is alkalmazhatónak tűnt. Hét teljes éven át tanulmányozta Paganini szólóhegedűre írt capriccióit, míg Études d'execution transcendante d'après Paganini című sorozatával elkészült. Utóbb - ugyancsak 1851-ben - ezeket a darabokat is átdolgozta, a korábbi változatoknál könnyebb formában. A sorozatot Clara Schumann-nak ajánlotta.

1. g-moll. Az 1838-as kiadásban Liszt közölte Schumann átiratát ugyanerről a tanulmányról (Schumann Paganini-etűdjei, op. 3. jelzéssel, 1832-ben keletkeztek). A bal kéz tremoló-tanulmánya.
(az eredeti Paganini művek hallhatóak itt, Liszt által írt mű eleje és vége az 5. caprice-on, közepe a 6. caprice-on alapul, ami egyébként a 2. számnál hallható)



2. Esz-dúr. Skálák és kettőzött oktávák gyakorlata.
Az eredeti, Paganini által írt mű:



Liszt feldolgozása (az 1. is itt hallható)



3. gisz-moll. "La Campanella". Paganini h-moll hegedűversenyének Rondóját feldolgozó variációsorozat. Első változata 1831-ben készült Grande Fantasie de bravoure sur la Clochette címmel. Variációs formáját az átdolgozás során nyerte.
(az eredeti Paganini-darab hallható itt, Liszt által írt mű az 5. számnál hallható)


4. E-dúr. Arpeggio-tanulmány. Paganini capricciójának változtatás nélküli zongoraletéte.
(az eredeti Paganini-darab hallható itt, Liszt által írt mű az 5. számnál hallható)


5. E-dúr. "La Chasse" (A vadászat). Domenico Scarlatti stílusát idéző darab.
Az eredeti, Paganini által írt mű:


Liszt feldolgozása (a 3. és 4. is itt hallható)



6. a-moll. Variációsorat arra a témára, amelyet utóbb Brahms, Rachmaninov és Lutoslawski is feldolgozott.
Az eredeti, Paganini által írt mű:


Liszt feldolgozása:


Brahms feldolgozása:


Racmaninov feldolgozása:


Lutoslawski feldolgozása:



Forrás: Pándi Marianne, Hangversenykalauz

2018. január 16., kedd

Franz Schubert: Arpeggione szonáta

Franz Schubert (1797-1828): a-moll szonáta ("Arpeggione")

Az arpeggione J. G. Stauffer bécsi hangszerkészítő találmányaként került forgalomba az 1820-as években: a viola da gamba módosított formája volt, amelyet vonós gitárnak is neveztek. E hathúros hangszer egy ideig nagy népszerűségnek örvendett, és Vincenz Schuster gordonkaművész lelkes propagandát fejtett ki elterjedése érdekében.


Schuster megrendelésére írta Schubert 1824 novemberében zongorára és arpeggionéra az a-moll szonátát, amit napjainkban a brácsa-és gordonkaművészek műsorain gyakran hallhatunk, a tiszavirág életű vonósgitárt e hagyományos vonóshangszerekkel helyettesítve.

A kompozíció alkalmi jellegének - és talán a hamarjában divatba jött új hangszer iránt táplált mérsékelt bizalmának - megfelelően Schubert nem törekedett többre, mint tetszetős darab írására. Ennek következtében a mű sem egészében, sem az egyes tételek kidolgozása tekintetében nem nagyigényű, különösen nem az a zongora szólama, hiszen e darab főszereplője az arpeggione kellett, hogy legyen. 


Az első tétel enyhe mélabúja éppúgy nem hat lelkünk mélyéig, mint a viszonylag kis terjedelmű és szimpla mondanivalójú lassú tétel. A finálé rondójának a divertimento hang ad különös frissességet és bájt. A szonáta nyomtatásban évtizedekkel szerzője halála után, 1871-ben jelent meg.

Forrás: Pándi Marianne, Hangversenykalauz