Az első orgona-ricercar Cavazzoni műve, 1523-ból. A ricercar csak a 16. század közepe táján, főként orgonazenében, ensemble-játékban vette át a szakaszonként végigimitált motetta szerkesztésmódját, amely most imitációs ricercarként jelent meg többek között Buus, Willaert, Merulo, Gabrieli, Frescobaldi és Hassler műveiben. Emellett a ricercar megőrizte intonációs jelentését is (előjáték meghatározott hangnemben). A ricercar imitáló jellegét hangsúlyozó meghatározása szerint "motívumok keresése", Praetorius pl. a ricercart és a fúgát azonosnak tekintve mindkettőt prelúdiumként osztályozza. Ezen átértelmezés mellett a ricercar eredeti, szabadon formált intonáció jelentése egészen a 18. századig megmaradt, így Walther 1732-ben (Ricercar' uno stromento ... "egy hangszert ... kipróbálni, jól van-e hangolva").
Froberger, Kerll, Pachelbel és Buxtehude fúga-ricercarjaira különösen jellemző a sűrű szövésű művészi kontrapunktikus-tematikus munka. Ebben az értelemben egészítette ki Bach Musicalisches Opfer (1747) címét (amely egy rögtönzésszerű és egy művészi ricercart tartalmaz) a RICERCAR szóra épített akrostichonnal: Regis Iussu Cantio Et Reliqua Canonica Arte Resoluta (A király témája és egyéb kánonikus feldolgozások).
Még Koch is "művészi fúgának" (Kunstfuge) nevezi a ricercarét, amely "különböző szokatlan és mesterkélt imitációkkal keveredik". A ricercarnak gyakorlati jelentése (akár szólóhangszerekre is, pl. Bassano, Ricercate passagi et cadentie) a kifejezés eredeti jelentéstartalmán alapul ("megpróbálni", a "gyakorolni" értelmében). Már Ganassi (Regola Rubertina) és Ortiz (Tranato de glosas) is vonóshangszerekre írt gyakorlatnak tekintette a ricercart.
Századunk ricercarjai közül említést érdemel többek között Malipiero ricercarja, Martinu Tre Ricercari kamarazenekarra, Stravinsky Cantatájának 2. és 4. része, valamint Bach 6 szólamú ricercarjának zseniális Webern-hangszerelése, a szerkezet hangszínekkel való értelmezése.
Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon