2017. február 18., szombat

Passamezzo

A passamezzo páros ütemű tánc a 16-17. században. Arbeau híres tánckönyvében a pavane-nál valamivel gyorsabb tempójú táncként említi. Salinas a két táncot egynek tekinti. A passamezzo mint meghatározott basszu- illetve harmónia-menetekre épülő tánc a basso ostinato táncok közé tartozik. A fennmaradt passamezzók nagy része, mintegy kétharmada moll-jellegű passamezzo antico illetve dúr passamezzo moderno.



Mindkettő megjelenik már az 1520-30-as években német, francia és olasz gyűjteményekben. (Az antico közeli változata a romanesca és a folia basszus.)



E két uralkodó basszusmenet szimmetrikusan tagolt nyolc hangja-harmóniája különböző ritmikus-metrikus kereteben valósulhat meg. A táncdarab lehet egyszerű homofón akkordsorozat, lehet a basszus fölött élénken mozgó felső szólam, és létrejöhet terjedelmes, gazdagon kidolgozott variációsorozat is. 

A legismertebb passamezzók egyike Scheidt, Tabulatura nova I-ben található (1621), az utolsó valószínűleg Vitali Varie partite del passamezzója (1682). Az antico basszusra épül az Istvánffy-kézirat Padoanája és - Gombosi jellemzése alapján - Bakfark Passamezzo vom Ungernje is (a Bakfark-darabot tartalmazó kézirat elveszett). A páros ütemű tánchoz egy vagy több, azonos basszuson alapuló páratlan ütemű utótánc, leggyakrabban Saltarello csatlakozik. 

A két alapvető típus mellett még számos más passamezzo basszus ismert, melyeket ritkábban dolgoztak fel. Ezek közé tartozik a magyar passamezzo is. Ez kilenc forrásban jelenik meg 1564-től a 16. század végéig, nyolc különböző feldolgozásban.

A magyar passamezzo a többi passamezzótól határozottan elkülöníthető, sajátos szerkezetű táncdarab, melyet egy kivétellel (Caroso) valamennyi forrás magyarnak nevez (passamezzo Ungaro). 3 x 4 ütemes szerkezetű (tehát a pavane tipikus formáját mutatja), az egyes részek többszöri variált ismétlésével. Dúr-jellegű, és az I, IV, V fokra épülő dúrhármasok uralkodnak benne, ennyiben a passamezzo modernóhoz áll közel. 

A két szélső szólam gyakran mozog párhuzamosan tercekben. A középső sor tulajdonképpen skálamenet, amely e feldolgozásokban szekvencia-sor formájában jelentkezik. Két kéziratos forrás kivételével mindig táncpárjával, a saltarellóval együtt jegyezték fel. Első megjelenése a leggazdagabban kidolgozott, utolsó, kéziratos formája a legegyszerűbb.


Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon