A passamezzo páros ütemű tánc a 16-17. században. Arbeau híres
tánckönyvében a pavane-nál valamivel gyorsabb tempójú táncként említi. Salinas
a két táncot egynek tekinti. A passamezzo mint meghatározott basszu- illetve
harmónia-menetekre épülő tánc a basso ostinato táncok közé tartozik. A
fennmaradt passamezzók nagy része, mintegy kétharmada moll-jellegű passamezzo
antico illetve dúr passamezzo moderno.
Mindkettő megjelenik már az 1520-30-as években német, francia és
olasz gyűjteményekben. (Az antico közeli változata a romanesca és a folia
basszus.)
E két uralkodó basszusmenet szimmetrikusan tagolt nyolc
hangja-harmóniája különböző ritmikus-metrikus kereteben valósulhat meg. A
táncdarab lehet egyszerű homofón akkordsorozat, lehet a basszus fölött élénken
mozgó felső szólam, és létrejöhet terjedelmes, gazdagon kidolgozott
variációsorozat is.
A legismertebb passamezzók egyike Scheidt, Tabulatura nova I-ben található (1621), az utolsó
valószínűleg Vitali Varie partite
del passamezzója (1682). Az antico basszusra épül az
Istvánffy-kézirat Padoanája
és - Gombosi jellemzése alapján - Bakfark Passamezzo vom
Ungernje is (a Bakfark-darabot tartalmazó kézirat elveszett). A
páros ütemű tánchoz egy vagy több, azonos basszuson alapuló páratlan ütemű
utótánc, leggyakrabban Saltarello csatlakozik.
A két alapvető típus mellett még
számos más passamezzo basszus ismert, melyeket ritkábban dolgoztak fel. Ezek
közé tartozik a magyar passamezzo is. Ez kilenc forrásban jelenik meg 1564-től
a 16. század végéig, nyolc különböző feldolgozásban.
A magyar passamezzo a többi passamezzótól határozottan
elkülöníthető, sajátos szerkezetű táncdarab, melyet egy kivétellel (Caroso)
valamennyi forrás magyarnak nevez (passamezzo Ungaro). 3 x 4 ütemes szerkezetű
(tehát a pavane tipikus formáját mutatja), az egyes részek többszöri variált
ismétlésével. Dúr-jellegű, és az I, IV, V fokra épülő dúrhármasok uralkodnak
benne, ennyiben a passamezzo modernóhoz áll közel.
A két szélső szólam gyakran
mozog párhuzamosan tercekben. A középső sor tulajdonképpen skálamenet, amely e
feldolgozásokban szekvencia-sor formájában jelentkezik. Két kéziratos forrás
kivételével mindig táncpárjával, a saltarellóval együtt jegyezték fel. Első
megjelenése a leggazdagabban kidolgozott, utolsó, kéziratos formája a legegyszerűbb.
Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon