Antonio Vivaldi (1678-1741): Az ősz (F-dúr hegedűverseny)
Vivaldi VIII. opusz-szám alatt összefoglaltIl Cimento dell'Armonia e dell'Inventionecímű sorozata, amely tizenkét
versenyművet tartalmaz, 1725 körül jelent meg Amszterdamban. A gyűjtemény első négy
darabjaA négy évszakcímen ismert és népszerű hegedűciklus.
A programot a zeneszerző a megfelelő részletek fölé bejegyezte a partitúrába.
Ha összeállítjuk ezeket a sorokat, kiderül, hogy négy szabályszerű szonettben
rögzítette a hegedűversenyek "tartalmát". Feltehető, hogy e szonettek
írója maga Vivaldi volt.
AZ ŐSZ (L'autunno) Paraszt ünnepli tánccal, cimbalommal
vidám szüretjét - és nyakalva cifra
kedvébe' Bacchus kelyhét, bizalommal
ki-ki magát már asztal alá issza.
Áll a szüret még, dallal, vigalommal,
kedves az ég is, barátságos, tiszta -
majd a vad nyárnak ki-ki nyugalommal
álom-adóját adogatja vissza.
De a vadász kél, kerekedik reggel,
megfújja kürtjét, kutyáit hivatja -
fut a vad, szorítsd, rajta, ne ereszd el!
S a nagy lármától végre megriadva
- el is találták, űzik is sereggel! -
lankad a vad már, páráját kiadja.
(Rónai Mihály fordítása)
Az ősz című F-dúr hegedűverseny"A parasztok tánca és
dala"feliratú
tablóval kezdődik. "A paraszttánccal és dallal ünnepli a boldog szüret
örömét." A teljes együttesen felhangzó ritornell tömött hangzású,
karakterisztikus témával kezdődik, a hegedű első szólóbelépése ezt veszi át
bravúros kettősfogásokkal. Majd kiválik a vidám együttesből"A részeg"realisztikusan megrajzolt figurája:
"és nyakalva cifrakedvébe'
Bacchus kelyhét, bizalommalki-ki
magát már asztal alá issza". Ez a szakasz egyike azoknak a mesteri
részleteknek, amelyeknek során a ritornell anyagából vett motívumot a
zeneszerző beleszőtte a szólóba, a klasszikus szonáta kidolgozásának
megoldásához nyújtva ezzel korai mintaképet. Nem marad el természetesen a
részeg dülöngélésének és komikus magatehetetlenségének realisztikus ábrázolása
sem. Ugyanakkor a hegedűszóló egyre differenciáltabb, technikája egyre
bravúrosabb. Az utolsó szólóbelépés az elszenderülő részegek édes álmával cseng
ki, majd ismét eredeti alakjában hangzik fel a feszes ritornell-muzsika.
A lassú tétel címe:"Alvó
részegek", zenéje a szonett második strófáját dolgozza fel. Ez
a tétel voltaképpen egyetlen színfolt, egyetlen mozdulatlan álomkép.
Hegedűszóló nem is emelkedik ki az együttesből.
A finálé"A
vadászat"címet viseli. A szonett két utolsó
versszaka jutott erre a tételre, ez a körülmény eleve arra enged következtetni,
hogy nagyszabású koncertformát tervezett Vivaldi Az ősz zárójelenetéhez: a
vadászat mozgalmas tablója az első tételbeli szüreti mulatság szimmetrikus
ellenképe. "De a vadász kél, kerekedik reggel,megfújja kürtjét, kutyáit
hivatja": lovagló ritmusú ritornell (amely valamivel lassabb tempóban
menüettnek is beillenék!) után virtuóz kettősfogásokkal, majd nem kevésbé
bravúros tört hangzatok zuhatagával válik ki a zenekarból a szólóhegedű. A
továbbiakban a ritornell néhány emlékeztető jellegű ütemre korlátozódik, a
hegedűszóló pedig híven festi le a vadászat eseményeit: a menekülő vadat, a
puskákat és kutyákat, majd végül az elejtett állat haláltusáját. Meglepő,
milyen kevéssé stilizált ennek a vadászatnak az ábrázolása, milyen realisztikus
minden részletében, és mennyire együtt érez a hajszolt, szenvedő, páráját
kilehelő állattal.
Pétervárott született, apja és nagyapja jónevű karmesterek
voltak. A pétervári konzervetóriumban tanult, ahol később kinevezték
zeneelmélet tanárnak. Az ő növendéke volt többek között Prokofjev is. Az
Etnográfiai Társulat eretében Liadov értées népzenekutatói munkát végzett, az
itt gyűjtött anyagot eredményesen használta fel orosz népdalaiban és -táncaiban.
Mint alkotó, kevés becsvággyal és még kevesebb szorgalommal
dolgozott. Az ő vonakodásának köszönhető például, hogy Gagyilev végül
Stravinszkyt kérte fel a Tűzmadár megkomponálására. Így az igazán nagyszabású
művekkel mindvégig a zenetörténet adósa maradt. Jelentőset és érdekeset
alkotott mindamellett a kis formák, igénytelen műfajok területén, ahol
fantasztikumot kedvelő képzelete irreális mesevilágba repítette.
Baba-Jaga, op. 56
1904-1909 között Liadov három zenekari mesét komponált. Ezek
között az első az orosz népmesék közismert boszorkányának nevét viseli. A
partitúra elején a zeneszerző idézetet közöl Afanaszjev Orosz népmeséiből:
"Baba-Jaga kisurrant az udvarra, füttyentett egyet, és máris ott termett a
teknő, a sulykoló és a seprő. Baba-Jaga fürgén beugrott a teknőbe és
elindította, a sulykolóval hajtva, a seprővel eltüntetve a nyomát ... Hamarosan
föléledt az erdő, recsegtek az ágak, zörgött a száraz lomb ..."
A kompozíció hangszerelése as dallami leleménye színesen,
gazdagon illusztrálja a mesét. A művet 1904-ben mutatták be Pétervárott.
Az elvarázsolt tó, op. 62
A második tüdérmesét szerzője N. N. Cserepnyinnek ajánlotta.
Eredetileg operának szánta, terve azonban - mint annyi más - megvalósulatlan
maradt. Ennek a műnek nincs konkrét programja, leíró zene, a hallgató
képzeletét azonban könnyen elragadja a sötét erdőkkel körülvett rejtelmes tó és
a vizében lakozó sellők látomása. A mű bemutatója 1909-ben volt Pétervárott.
Kikimora, op. 63
Az 1909-ből való zenekari költemény programja a követező:
Kikimora a sziklás hegységben nevelkedik a varázslónál. A hófehér kandúr
reggeltől estig idegen országokról mesél neki. Estétől reggelig kristálybölcső
ringatja. Hét év múlva felnő Kikimora, sovány és sötét leánnyá: feje akkora,
mint egy gyűszű, termete vékony, mint egy szalmaszál. Reggeltől estig lármázik
és csörömpöl. Estétől éjfélig fütyörészik, éjféltől hajnalig pedig fon, sző, és
készíti selyemruháját. És lelkében gonoszat forralt Kikimora, az egész
emberiség ellen ... A kompozíció lassú bevezetésből és gyors szakaszból áll.
Bemutatója 1909-ben volt Pétervárott.
Johann Sebastian Bach (1685-1750): Das
wohltemperierte Klavier I.
A Wohltemperiertes Klavier című
gyűjteményben – 1722-ben – Bach elsőként foglalt össze a kromatikus hangsor
valamennyi dúr- és mollhangnemében írt zeneműveket, olyan műveket, amelyek nemcsak
technikai újdonságot jelentettek a maguk idején, nemcsak mint tananyag
képviseltek további fokozatot az Invenciók és a Szvitek pedagógiai szintje
után, hanem valóban a különböző hangnemekhez fűződő intonációs hagyomány, éthosz szellemében
fogant alkotások. E hangnemekről szólva szinte közhely a „fényes D-dúr",
„napsugaras A-dúr", „patetikus c-moll", „démoni d-moll" vagy a
„halálhangnem”: h-moll emlegetése. Ezeket a jellemvonásokat túlnyomórészt a
konvenció kölcsönözte bizonyos hangnemeknek: a zenetörténetből kínálkozó
példák. A zongora „fekete billentyűinek” a „fehéreknél” érzékenyebb hangulatot
tulajdonítani azonban merő belemagyarázás, amely mindazonáltal hozzájárult a
sokelőjegyzéses hangnemek éthoszának kialakításához.
Bach az első sorozatot kötheni udvari szolgálatában
írta 1722-ben ugyanazon körülményektől ösztönözve és korlátozva, mint amelyek
hegedűre és gordonkára írt szólószonátáit, valamint a Brandenburgi
versenyműveket létrehozták. A huszonnégy prelúdiumot és fúgát valószínűleg
utazásai közben – Lipót herceget kísérve – vetette papírra, feltehetően gyors
egymásutánban. Nyomtatásban a zeneszerző nem adta ki ezt a gyűjteményt – bár
erre Mattheson kifejezetten felkérte –, mert nem bízott benne, hogy a kiadás
magas költségei egyhamar megtérülnek.
A gyűjtemény a törzshangnemből kiindulva,
félhangonként emelkedő sorrendben rendel egymás után egy-egy dúr-, illetve
mollhangnemű prelúdiumot és fúgát. Mindkét darabtípus terjedelmét szűkre szabta
az alkotó, az egész sorozatban alig fordul elő egy-két nagyobb lélegzetű mű. A
prelúdiumok és fúgák nem egy időben keletkeztek: a prelúdiumok előbb készültek
el, nagyrészüket már Wilhelm Friedemann Zongorakönyvecskéjében lejegyezte a
mester. Ennek tudatában sokan vitatják egyes kompozíció-párok összetartozásának
kérdését. Az esetek többségében mind az intonációs, mind a tematikus rokonság
teszi vitán felül állóvá e kapcsolatot, amikor azonban önkényesnek tűnik
prelúdium és fúga társítása, akkor is legitimálja azt a zeneszerző óhajának
hitelessége.
A Wohltemperiertes Klavier prelúdiumai többségükben nem
igazi előjátékok, hanem önálló darabok, a hangnemükhöz tanozó „éthosz”
sajátos hangulatvilágával, jellegzetes arcélű tematikával, a zongorapedagógiai
célnak éppen megfelelő technikai feladattal és – nem utolsósorban! – határozott
hangnemi tervvel, amely helyenként a klasszikus szonáta formájának korai
modellje. A fúgák mindegyike a prelúdiumtól független – azzal rendszerint nem
egy időben keletkezett – mintapéldája az ellenpontozó szerkesztésnek és a
zongorajáték más-más oldatról megközelített problémáinak. Tizenegy
háromszólamú, tíz négyszólamú, két ötszólamú és egy kétszólamú fúgát tartalmaz
a gyűjtemény. Minél tömörebb a téma, annál bonyolultabb a kidolgozása.
Kettősfúgát az első kötet nem foglal magában, hármasfúgát egyet.
C-DÚR PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 846
Szinte mozdulatlan kézzel szólaltatja meg a
zongorista a harmonikus figurációk alig változó sorát. Mindvégig ugyanaz a
ritmus – amennyiben egy ilyenfajta képletet egyáltalán ritmusnak nevezhetünk –,
a dallam szinte csak sejthető, amint „testetlenül vonul végig, mint angyalok
éneke a csöndes éjben” (Spitta). Ez a darab kétes népszerűségét mégis annak a
körülménynek köszönheti, hogy Gounod e testetlen dallamnak
formát adott, sőt szöveget (Ave Maria) és ilyen módon a kimondatlant, a
százféle jelentőséggel felruházhatót egyértelműen, világosan és vulgárisan
megfogalmazta. A prelúdium korábbi változata Wilhelm Friedemann
„zongorakönyvecskéjében” is megtalálható.
A négyszólamú fúga témája a prelúdium arc nélküli
anyagával ellentétben keményveretű és pregnáns. Határozott lépésekkel tör
felfelé a diatonikus lépcső fokain, egy kemény és jellegzetes „quasi díszítő”
fordulattal vált át nagyobb hangköz-lépésre. Ez a téma olyan hatalmas feszítő
erőt hordoz magában, olyan gazdag a kontrapunktikus kidolgozás lehetőségeiben,
hogy obligát ellenszólamra sincs szüksége: elég önmagában, önmagának. Az
ellenpontozó munka nagy szellemi feszültségét közjáték alig oldja fel. Az
egymásra torlódó szűkmenetek halmazából a C orgonapontra támaszkodva találnak
kiutat a szólamok, a befejező harmóniafelbontás a prelúdiumot idézi.
C-MOLL PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 847
Mintha megelevenedne a két kéz, amelyet a C-dúr
prelúdium mindvégig mozdulatlanságra kárhoztatott: a harmonikus figurációk itt
valóságos perpetuum mobile gépies pergésére váltanak át. A Klavierbüchleinben
felvázolt darab be is érte ennyivel; a Wohltemperiertes-beli feldolgozás
azonban tovább megy és fantáziaszerű tempóváltozásokkal „quasi cadenza” készíti
elő az egyszólamúvá vékonyodó befejezést. Ez a prelúdium határozottan
etűdszerű, abban az értelemben, ahogy Bach még nem ismerhette e műfajt: a Gradus
ad Parnassum vagy a Kézügyesség iskolája mit sem
sejtő előfutára.
A háromszólamú fúga témája háromtagú
(kérdés+válasz=konklúzió), csevegő hangú, a concertók metrikus lejtését idéző.
CISZ-DÚR PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 848
Hét keresztes hangnemben zongorára írni: új
lehetőség, új szín és – mint ez a prelúdium félreérthetetlenül elárulja – új
öröm. Csupa pasztellszín, csupa lebegés ez a muzsika, amely az első ütem
kivételével már a Klavierbüchleinben is ma ismert formájában állott készen.
Zenei anyagát tekintve a Cisz-dúr prelúdium a C-dúr és c-moll darabok zseniális
ötvözete: a következetes harmonikus figuráció, az etűdszerű gépiesség itt a két
szólamban váltakozva kapott szerepet, ezáltal vált a hangzás áttörten
szivárványossá, a kifejezés oldottá.
A háromszólamú fúga már pusztán mint kottaolvasási
feladat is a legnehezebbek egyike: hát még, ha a téma capriccio-szerű ugrásait
a jellegének megfelelő könnyedséggel és játékossággal kell az előadónak
kiviteleznie!
CISZ-MOLL PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 849
Az eddigi prelúdiumoktól mind technikájában, mind
hangvételében elüt a cisz-moll darab: nem tűz a játékos elé gyakorlattal
elsajátítható, virtuóz feladatot; nem az ujjakat pergeti, hanem az érzelmekre
ható, fájdalmas áriát szólaltat meg a billentyűkőn. De – e téren az invenciókkal rokon – az
áriadallamot egyúttal imitatorikusan is feldolgozza, és az úgyszólván állandóan
jelen van valamelyik szólamban. Ez a mű valóban nem „előjáték” a fúgához, hanem
önmagában is teljes értékű, lenyűgözően szép kompozíció, amelyet Bach a
Klavierbüchleinből vett át.
Ötszólamú hármasfúga követi, amely a maga nemében
ugyancsak egyedi jelenség. Akárcsak a prelúdium, ez is mellőzi a pedagógiai
feladvány jelleget, és – bár sem elolvasni, sem megszólaltatni nem könnyű! –
elsősorban a megilletődött hangulat visszaadását kívánja az előadótól. Témája a
B-A-C-H motívummal rokon négyhangú képlet, amely grafikus képével a kereszt
gondolattársítását sugallta Bach kortársainak (ugyanezt s témát használja fel
később Schubert mint basso ostinatot Der Doppelgänger című
dalában).
A hármasfúga első szakaszában ezt a négyhangú
„kereszt”-témát lépteti be valamennyi szólamban és dolgozza fel a komponista. A
második szakaszban új téma – az első kontraszubjektum – jelenik meg: figuráit
nyolcadmenetek hömpölygő áradata, a nagy vokális művek kórusait idézi a zongora
billentyűin. De alig került kapcsolatba a főtémával, tizenhárom ütem múlva
újabb téma mutatkozik be: a második kontraszubjektum. Az előbbi végtelennek
tetsző kígyózásával ellentétben ez lapidáris, súlyos motívum. A kibontakozás
tetőpontján a fúgatéma és a két kontraszubjektum együttes kombinációjával ér el
páratlan hatást a zeneszerző.
D-DÚR PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 850
A prelúdium a
két c hangnemű darabbal megkezdett utat folytatja: áttetsző
tizenhatod-figurációk egyenletes pergetését a basszus pengetés-szerűen
megszólaltatott nyolcadhangjai kísérik. A befejezést – akárcsak a c-moll prelúdiumban
– Adagio tempójú, szabad kadencia készíti elő. Eredeti alakjában ez a prelúdium
is a Klavierbüchlein számára készült.
A négyszólamú
fúga hangvétele nemcsak e gyűjteményben szokatlan, de általában elüt a
Bach-fúgákétól. Francia nyitányt idéző, pontozott ritmikája, a témafej „kiírt
ékesítésének” gazdagsága és a befejezés „pomposo” homofon hangzattömbjei arra
vallanak, hogy ezúttal valóban karakterdarab és nem iskolai ellenpontfeladat
megalkotása volt a zeneszerző szándéka.
D-MOLL PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 851
Igazi
prelúdium, úgy, ahogyan e műfaj fogalmát Bach utókora értette. Megvan benne az
egyanyagúság, amely a későbbi etűdirodalom alapelve lett; a hangulatnak az az
egyetlen, nagylélegzetű íve, amely a Chopin-prelűdök jellemzője; a triolákra
bontott harmóniák oly mértékű érzékenysége (ideértve a nápolyi szext hangzat
sajátosan fájdalmas csengését), amely – ha a legenda igaz – méltán válhatott
Beethoven „Holdfény”-szonátájának mintaképévé. Ez a prelúdium a
Klavierbüchleinben még mindössze 14 ütem terjedelmű volt.
A
háromszólamú fúga a prelúdium merő ellentéte. Témája ritmikailag igen
differenciált: nyugodt menetű nyolcaduk után tizenhatodokból álló négyes csoport
következik, amely nyilván az alaphang szextjére ugró, heves staccatót készíti
elő (ez egyébként a Wohltemperiertes Klavier első sorozatában az egyetlen, Bach
által kiírt staccato jelzés!). Innen nyomatékos trillával zárul a téma. A zenei
anyaggal a komponista e fúgában éppoly gazdaságosan bánik, mint a C-dúr
fúgában: a téma úgyszólván mindig jelen van, szűkmenetekben és
megfordításokban, indulatosan és ellentmondást nem tűrően, feltűnően keveset
törődve a szólamok összecsengésének „szépségével".
ESZ-DÚR PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 852
A darabpárok
összeillésének problémáját minden bizonnyal ez a két kompozíció vetette fel
első ízben. Hermann Keller valószínűnek tartja, hogy ez a prelúdium – amely a
gyűjtemény első tizenkét darabja közül egyedül nem szerepel a
Klavierbüchleinben – régebbi alkotás. A fantáziaszerű kezdés és a prelúdiumba
beépített kettősfugato a toccaták műfajához közelíti a darabot. A szokatlanul
nagyszabású prelúdium valóban nem igényli a rákövetkező fúgát, önállóan is
kerek és teljes egész benyomását kelti. A négyszólamú kettősfugato témája a
fantáziaszerű toccatakezdet, kontraszubjektuma rövid, szinkópás képlet,
amelynek teljes bemutatása után téma és kontraszubjektum összefonódva,
feloldódást nem engedő, koncentrált szólamszövedéken át vezet a befejezésig.
A
háromszólamú fúga könnyed, játékosan tagolt témája és levegős közjátékai valóban
kissé súlytalannak tetszenek a hatalmas előjátékhoz képest.
ESZ-MOLL PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 853
Ez a
prelúdium semmi máshoz nem hasonlítható: még Bach életművében is egyedül áll
megrázó szomorúságával, amelynek végtelen egyszerűséggel, úgyszólván az
effektusok minimumával ad hangot a hangszerkíséretet és énekhangot együttesen
reprezentáló zongora. A dallamot – rövid hangzatfelbontás-motívumokat –
felváltva éneklik „ketten", hol a felső, hol az alsó szólamban; a tört
akkordokat „pengető” kíséret regisztere is változó. A drámai feszültség
tetőpontja a huszadik ütemben – pontosan a darab közepén! – következik be,
amikor elhallgat a „kíséret", és a kettős énekszólam, imitációval indulva
találkozik szenvedélyes deklamációjának hevében. A „dráma” a harmincadik
ütemben tulajdonképpen véget is ér: ami ez után következik, merő lemondás, hat
ütemre terjedő szívettépő búcsú és négyütemes, megrázó utóhangja.
A
háromszólamú fúga témája egyike a zenetörténet legtökéletesebb melodikus
képleteinek. Három ütemét szimmetrikusan osztja meg felfelé törekvő „kérdés” és
lenyugvó „válasz” között. A „kérdés” szélesre tárt kvint-hangközzel indul, a
„válasz” kvarttal. E két, gondolatot, gesztust indító lendülettől eltekintve
diatonikus másodlépésekben mozog a téma, ritmikája kimért, ünnepélyes. Ezt az
ünnepélyes menetelés jelleget a fúga mindvégig megőrzi, a témafordítások,
szűkmenetek és – az első kötetben egyetlen helyen alkalmazott – augmentációk
során is.
E-DÚR PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 854
12/8-os
időmértékben szelíden hullámzó muzsikájának az orgonapontok kölcsönöznek
sajátos, pasztorális hangulatot. Háromszólamú szerkesztése, zsáner jellege az
invenciókra emlékeztet. Akárcsak a többi prelúdium, ez is a Klavierbüchlein
gyűjteményéből került a Wohltemperiertes Klavier sorozatába. Háromszólamú
fúgájának szokatlanul terjedelmes, folyondárszerűen kanyargó témája többnyire
szűkmenetekben torlódik.
E-MOLL PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 855
A
Klavierbüchleinben szereplő, majd a Wohltemperiertes Klavier számára átvett
prelúdiumok közül ez változott meg a legjelentősebb mértékben az átdolgozás
során. Eredeti formájában a zongorista bal keze számára készült gyakorlat volt;
ebből alakította ki Bach azt a poétikus hangszeres áriát, amelyet a quasi
ostinato basszus tizenhatod-figurái felett a szoprán szólama „énekel". A
basszus nem „kíséri” a dalt, csupán a hátteret festi, a kíséretről a
középszólam félütemenként megpendített akkordjai gondoskodnak: a mű tehát
három, önálló hangzó síkon játszódik le.
A Klavierbüchlein prelúdiuma 23 ütemből
állott. A Wohltemperiertes prelúdiuma a 23. ütemben hirtelen tempót, hangot és
játékmodort vált: az addigi álmodozó Andante (legalábbis ilyen tempójúnak
vélhető a kívánatos előadás) a zeneszerző által kürt Prestóra vált. Megmarad a
basszus mozgékony pergése, amelyet mostantól fogva az egyetlenre csökkentett
felső szólam is átvesz. Ebben a sűrű és dinamikus kétszólamú szövedékben rohan
a darab a befejezéshez. A kétszólamú fúga – a két sorozat egyetlen kétszólamú
fúgája – a prelúdium pergő mozgalmasságát folytatja csivitelően játékos
témájával. A darab rendkívül szigorú szimmetriával szerkesztett: két egyenlő
hosszúságú részre tagolt, mindegyik együtemes, viharosan alágördülő unisono
menettel fejeződik be.
F-DÚR PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 856
A prelúdium
12/8-os időmértékben hullámzó, kellemesen csobogó patak-zenéje a kétszólamú
invenciók gazdaságos és tervszerű felépítését követi: ez már a szólamok
elosztásában megmutatkozik, még inkább abban a jelenségben, hogy a
félütem-tartamú motívum következetesen minden ütemben kétszer fordul elő.
Ugyancsak az invenciókat idézi a trillaláncok és ékesítések alkalmazása.
A
háromszólamú fúga is megőrzött valamit a prelúdium mozgásformáiból. 3/8-os
ütemeiben egyszerű, lapidáris téma körül zajlik a kontrapunktikus eseménysor.
F-MOLL PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 857
Ez az utolsó
prelúdium, amelyet Bach a Klavierbüchleinből vett át. Ünnepélyes, nyugodt
menetű négyszólamú darab, amelynek tizenhatod motívumai – mivel legtöbbször
hangzatfelbontások – nem keltenek mozgásképzetet, inkább statikus jellegűek. A
befejezésnél igen szép visszatéréssel kerekíti le a formát a mester.
A négyszólamú
fúga negyedhangokból szerkesztett témája merő fájdalom: kromatikus lépésekkel
indul a kvintről, majd a felső oktáva érintése után csüggedten hull az alaphangra,
amelyet ekkor, a befejezésnél szólaltat meg első ízben. Az ellenpont a
kantátákból ismert ünnepélyes processzió-motívumból formált.
FISZ-DÚR PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 858
Ez a
prelúdium már nem egy korábbi mű átdolgozása, hanem kifejezetten e sorozat
számára készült, a fúgával egy időben és vele szoros rokonságban. Az akkoriban
felfedezett hat előjegyzéses Fisz-dúr hangnem minden lebegő könnyedségét,
harmatos költészetét feltárja a prelúdium 12/16 időmértékben ringató kétszólamú
harmonikus figuráció-sorozata, amelyben a trillák jelentős hangulatteremtő
funkciót kaptak. Hasonlóan szivárványos, áttetsző és csillogó a háromszólamú
fúga szövete is. Kéttagú témája kedvesen évődő „kérdésből” és megnyugtató
„válaszból” áll.
FISZ-MOLL PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 859
A prelúdium
témája capriccióra, faktúrája kétszólamú invencióra emlékeztet. Ennek a
fickándozó mozgalmasságnak szöges ellentéte a négyszólamú fúga nehezen
vonszolódó, tépelődő kromatikával terhes témája és ellenpontjának a kantátákból
és passiókból ismert zokogó motívuma. A fúga legnagyobbrészt három szólammal
játszódik le, csak a közepén és végén lép be – a szopránban, illetve a
basszusban – negyedik szólama.
G-DÚR PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 860
A prelúdium
vidáman bugyborékoló, 24/16-os ütembeosztású, kétszólamú tétel. A háromszólamú
fúga szélesen tagolt témája a közkeletű „forgó” kettős ékesítés (Doppelschlag)
motivikájából kialakított.
G-MOLL PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 861
Ez a
prelúdium teljességgel nélkülöz mindenfajta etűd jelleget, pedagógiai célja
kizárólag a sima szólamvezetés és a plasztikus főbb szólamú játék
elsajátítására irányulhatott. Háromszólamú, komoly hangú, ünnepélyes
karakterdarab, amelynek differenciált ritmikájú „sóhaj”-motívumokból
szerkesztett témája hosszú, egy teljes ütemen át kitartott trillával kezdődik.
A négyszólamú
fúga témáját éles metszés tagolja két („kérdés” és „válasz") motívumra.
ASZ-DÚR PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 862
A prelúdium
együtemes, pregnáns témája úgyszólván mindvégig jelen van az invenció jellegű
darabban. A négyszólamú fúga méltóságteljes, rövid témája levegős kvint- és
terclépésekből tevődik össze.
GISZ-MOLL PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 863
Az öt
előjegyzéses, rendkívül érzékeny hangnem borongós-elmélkedő hangulatának egyik
korai, gyönyörű példája ez a prelúdium, amely szigorúan vezetett három
szólamával az invenciókat idézi. Ugyanezen a hangon szól a négyszólamú fúga is.
Témája háromtagú: szekundokban tépő első és merész tritonus-ugrással mintázott
második tagjára lapidárisan kongó végzet hangján tesz pontot a konklúzió
jellegű befejezés. Ezt a harmadik témaszelvényt a továbbiakban önálló motívum
gyanánt is felhasználja a zeneszerző, mintegy vészjósló figyelmeztetőként az
enyhültebb hangulatú közjátékokban.
A-DÚR PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 864
A prelúdium
feszes ritmusú, mozgalmas háromszólamú invenció. Szokatlanul rövid, mindössze
24 ütem terjedelmű. Annál terjedelmesebb a háromszólamú fúga, amelynek 9/8-os
metrumú témáját szokatlan módon egy magában álló rövid nyolcadhang vezeti be.
Még el sem hangzik a téma, már türelmetlenül alája torlódik a „társ” szólama. A
fúga során ritkulnak a témabelépések és a darab közepén bemutatott,
tizenhatodokban mozgó ellenpont a befejezésig tartósan fellazítja a
szólamszövetet.
A-MOLL PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 865
A 9/8-os
időmértékben komponált prelúdium szokatlanul iskolás jellegét valószínűleg az
egész ütemekre elhúzódó harmóniafelbontás következetessége okozza, amely ez
esetben nélkülözi a C-dúr prelúdium átszellemült mozdulatlanságát. A rendkívül
nagyméretű négyszólamú fúga Spitta szerint egy hasonló hangnemű
Buxtehude-kompozíció átköltése. Hermann Keller valószínűnek tartja, hogy ez a
fúga még a weimari időkből származik.
B-DÚR PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 866
A gyűjtemény
egyetlen toccatajellegű prelúdiuma. Háromszólamú, táncos lejtésű fúga követi,
kellemes, „társalgási” hangulatban. A két ellenpont közül az első a téma
hangvételét követi, a második a prelúdium villódzó mozgásképleteit idézi.
B-MOLL PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 867
Egyike a
legcsodálatosabb prelúdiumoknak, az esz-moll darab méltó párja. Annak ellenére,
hogy a súlyosan lépdelő, szekundokban nehézkesen felfelé haladó téma
ellenpontos kidolgozású, mégis homofon benyomást kelt a súlyos akkordok révén –
ebből a szempontból a toccatafúgák álhomofóniájára emlékeztet. A darab közepén
– a feszültség tetőpontján – elvékonyodik a hangzás, két ütemen át csak két,
egymásnak felelgető szólam hangoztatja megrendült mottójának daktilusait.
A
prelúdiumhoz hasonlóan a fúga is az esz-moll mű párdarabja. Ötszólamú, komor
hangú, méltóságteljes darab, témája – akárcsak az esz-moll fúgáé – egy súlyos
lelépő kvart (az esz-moll fúgában: felfelé lépő kvint) után tér át a kimért
negyedhangok szekundokban mozgó vonulatára. Tragikus hangulatát a vége felé
sűrűsödő tématorlasztások (ötszörös szűkmenet!) fokozzák.
H-DÚR PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 868
Ismét
visszatér az invenció jelleg, az ujjak rugalmasságát célzó egyenletes mozgás és
a háromszólamú szerkesztés. A négyszólamú fúga kéttagú témája a prelúdium
anyagából származik.
H-MOLL PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 869
A
prelúdium Andante felirata – a fúga Largo jelzésével
egyetemben – magától a zeneszerzőtől származik. Ez a Wohltemperiertes Klavier
egyetlen kompozíciója, amelyet Bach tempójelzésekkel látott el. De más
tekintetben is kiválik ez a mű a sorozatból: csakis itt alkalmazott Bach
világosan tagolt kéttagú formát és a klasszikus szonáta előjelének tekinthető
hangnemi tervet (tonika – domináns – tonika).
A prelúdium szakít az invenciók
arányos szólamelosztásával és az etűdök mechanikus motívumismételgetésével.
Szólamait az olasz triószonáták mintájára képezte a mester: a basszus nyugodt
léptekkel, egyenletes nyolcadokban mozog, miközben a dallam a felső szólamok
párbeszédéből bontakozik ki, áhítatosan és átszellemülten. Nem kell túl eleven
képzelőerő ahhoz, hogy a prelúdium második részének kezdetén felhangzó új
anyagban a későbbi szonátakidolgozásokat sejthessük meg.
A négyszólamú
fúga minden eddiginél terjedelmesebb: 76 ütemen vonul végig a zeneszerző által
előírt Largo tempóban a súlyos és megilletődött hangulatú processzió. A
fájdalmas, kromatikával és sóhaj-artikulációkkal patetikussá színezett téma
szokatlanul hosszú: nem valós méretei teszik azzá, hanem az aprólékos tagolás
és a lassú tempó. A darab folyamán mégis úgy érzik, alig történik valami. A
súlyosan aláhajló ellenpont negyedhangjai éppúgy nem jelentenek elmozdulást,
mint a barokk kamarazenében közkeletű és a passiókból jól ismert, szekvenciás
közjátékok.
Spitta megkapó szavakat talált annak magyarázatára, miért nem
alkalmazta Bach e fúgájában a szokásos kontrapunktikus mesterfogásokat: „Bach
eléggé bebizonyította már, hogy a legnagyobb bonyolultság közepette is meg
tudja őrizni a jóhangzást. Nem! Az emberi szenvedés olyan képét akarta
felvázolni, éppen legkedvesebb hangnemében, e műve befejezésképpen, amelyben
legmélyebben általános emberi érzései alakot ölthetnek… Mennyire nem számított
a nagyközönség részvételére az, aki egyik legkiválóbb hangszeres művére… ilyen
töviskoszorút rakott fel!"