2017. december 14., csütörtök

Vivaldi: Az ősz



Antonio Vivaldi (1678-1741): Az ősz (F-dúr hegedűverseny)

Vivaldi VIII. opusz-szám alatt összefoglalt Il Cimento dell'Armonia e dell'Inventione című sorozata, amely tizenkét versenyművet tartalmaz, 1725 körül jelent meg Amszterdamban. A gyűjtemény első négy darabja A négy évszak címen ismert és népszerű hegedűciklus. A programot a zeneszerző a megfelelő részletek fölé bejegyezte a partitúrába. Ha összeállítjuk ezeket a sorokat, kiderül, hogy négy szabályszerű szonettben rögzítette a hegedűversenyek "tartalmát". Feltehető, hogy e szonettek írója maga Vivaldi volt.

AZ ŐSZ (L'autunno) 
Paraszt ünnepli tánccal, cimbalommal  
vidám szüretjét - és nyakalva cifra  
kedvébe' Bacchus kelyhét, bizalommal  
ki-ki magát már asztal alá issza. 


Áll a szüret még, dallal, vigalommal,  
kedves az ég is, barátságos, tiszta -  
majd a vad nyárnak ki-ki nyugalommal  
álom-adóját adogatja vissza. 


De a vadász kél, kerekedik reggel,  
megfújja kürtjét, kutyáit hivatja -  
fut a vad, szorítsd, rajta, ne ereszd el! 


S a nagy lármától végre megriadva  
- el is találták, űzik is sereggel! -  
lankad a vad már, páráját kiadja.


(Rónai Mihály fordítása)



Az ősz című F-dúr hegedűverseny "A parasztok tánca és dala"  feliratú tablóval kezdődik. "A paraszttánccal és dallal ünnepli a boldog szüret örömét." A teljes együttesen felhangzó ritornell tömött hangzású, karakterisztikus témával kezdődik, a hegedű első szólóbelépése ezt veszi át bravúros kettősfogásokkal. Majd kiválik a vidám együttesből "A részeg" realisztikusan megrajzolt figurája: "és nyakalva cifra kedvébe' Bacchus kelyhét, bizalommal ki-ki magát már asztal alá issza". Ez a szakasz egyike azoknak a mesteri részleteknek, amelyeknek során a ritornell anyagából vett motívumot a zeneszerző beleszőtte a szólóba, a klasszikus szonáta kidolgozásának megoldásához nyújtva ezzel korai mintaképet. Nem marad el természetesen a részeg dülöngélésének és komikus magatehetetlenségének realisztikus ábrázolása sem. Ugyanakkor a hegedűszóló egyre differenciáltabb, technikája egyre bravúrosabb. Az utolsó szólóbelépés az elszenderülő részegek édes álmával cseng ki, majd ismét eredeti alakjában hangzik fel a feszes ritornell-muzsika.

A lassú tétel címe: "Alvó részegek", zenéje a szonett második strófáját dolgozza fel. Ez a tétel voltaképpen egyetlen színfolt, egyetlen mozdulatlan álomkép. Hegedűszóló nem is emelkedik ki az együttesből. 

A finálé "A vadászat" címet viseli. A szonett két utolsó versszaka jutott erre a tételre, ez a körülmény eleve arra enged következtetni, hogy nagyszabású koncertformát tervezett Vivaldi Az ősz zárójelenetéhez: a vadászat mozgalmas tablója az első tételbeli szüreti mulatság szimmetrikus ellenképe. "De a vadász kél, kerekedik reggel, megfújja kürtjét, kutyáit hivatja": lovagló ritmusú ritornell (amely valamivel lassabb tempóban menüettnek is beillenék!) után virtuóz kettősfogásokkal, majd nem kevésbé bravúros tört hangzatok zuhatagával válik ki a zenekarból a szólóhegedű. A továbbiakban a ritornell néhány emlékeztető jellegű ütemre korlátozódik, a hegedűszóló pedig híven festi le a vadászat eseményeit: a menekülő vadat, a puskákat és kutyákat, majd végül az elejtett állat haláltusáját. Meglepő, milyen kevéssé stilizált ennek a vadászatnak az ábrázolása, milyen realisztikus minden részletében, és mennyire együtt érez a hajszolt, szenvedő, páráját kilehelő állattal.

Forrás: Pándi Marianne, Hangversenykalauz

2017. december 4., hétfő

Ljadov: Baba-Jaga, Az elvarázsolt tó, Kikimora

Anatolij Konsztantinovics Ljadov (1855-1914)

Pétervárott született, apja és nagyapja jónevű karmesterek voltak. A pétervári konzervetóriumban tanult, ahol később kinevezték zeneelmélet tanárnak. Az ő növendéke volt többek között Prokofjev is. Az Etnográfiai Társulat eretében Liadov értées népzenekutatói munkát végzett, az itt gyűjtött anyagot eredményesen használta fel orosz népdalaiban és -táncaiban.

Mint alkotó, kevés becsvággyal és még kevesebb szorgalommal dolgozott. Az ő vonakodásának köszönhető például, hogy Gagyilev végül Stravinszkyt kérte fel a Tűzmadár megkomponálására. Így az igazán nagyszabású művekkel mindvégig a zenetörténet adósa maradt. Jelentőset és érdekeset alkotott mindamellett a kis formák, igénytelen műfajok területén, ahol fantasztikumot kedvelő képzelete irreális mesevilágba repítette.

Baba-Jaga, op. 56


1904-1909 között Liadov három zenekari mesét komponált. Ezek között az első az orosz népmesék közismert boszorkányának nevét viseli. A partitúra elején a zeneszerző idézetet közöl Afanaszjev Orosz népmeséiből: "Baba-Jaga kisurrant az udvarra, füttyentett egyet, és máris ott termett a teknő, a sulykoló és a seprő. Baba-Jaga fürgén beugrott a teknőbe és elindította, a sulykolóval hajtva, a seprővel eltüntetve a nyomát ... Hamarosan föléledt az erdő, recsegtek az ágak, zörgött a száraz lomb ..."

A kompozíció hangszerelése as dallami leleménye színesen, gazdagon illusztrálja a mesét. A művet 1904-ben mutatták be Pétervárott.

Az elvarázsolt tó, op. 62


A második tüdérmesét szerzője N. N. Cserepnyinnek ajánlotta. Eredetileg operának szánta, terve azonban - mint annyi más - megvalósulatlan maradt. Ennek a műnek nincs konkrét programja, leíró zene, a hallgató képzeletét azonban könnyen elragadja a sötét erdőkkel körülvett rejtelmes tó és a vizében lakozó sellők látomása. A mű bemutatója 1909-ben volt Pétervárott.

Kikimora, op. 63


Az 1909-ből való zenekari költemény programja a követező: Kikimora a sziklás hegységben nevelkedik a varázslónál. A hófehér kandúr reggeltől estig idegen országokról mesél neki. Estétől reggelig kristálybölcső ringatja. Hét év múlva felnő Kikimora, sovány és sötét leánnyá: feje akkora, mint egy gyűszű, termete vékony, mint egy szalmaszál. Reggeltől estig lármázik és csörömpöl. Estétől éjfélig fütyörészik, éjféltől hajnalig pedig fon, sző, és készíti selyemruháját. És lelkében gonoszat forralt Kikimora, az egész emberiség ellen ... A kompozíció lassú bevezetésből és gyors szakaszból áll. Bemutatója 1909-ben volt Pétervárott.

Forrás: Pándi Marianne, Hangversenykalauz

2017. november 23., csütörtök

J. S. Bach: Das wohltemperierte Klavier I.



Johann Sebastian Bach (1685-1750): Das wohltemperierte Klavier I.

Wohltemperiertes Klavier című gyűjteményben – 1722-ben – Bach elsőként foglalt össze a kromatikus hangsor valamennyi dúr- és mollhangnemében írt zeneműveket, olyan műveket, amelyek nemcsak technikai újdonságot jelentettek a maguk idején, nemcsak mint tananyag képviseltek további fokozatot az Invenciók és a Szvitek pedagógiai szintje után, hanem valóban a különböző hangnemekhez fűződő intonációs hagyomány, éthosz szellemében fogant alkotások. E hangnemekről szólva szinte közhely a „fényes D-dúr", „napsugaras A-dúr", „patetikus c-moll", „démoni d-moll" vagy a „halálhangnem”: h-moll emlegetése. Ezeket a jellemvonásokat túlnyomórészt a konvenció kölcsönözte bizonyos hangnemeknek: a zenetörténetből kínálkozó példák. A zongora „fekete billentyűinek” a „fehéreknél” érzékenyebb hangulatot tulajdonítani azonban merő belemagyarázás, amely mindazonáltal hozzájárult a sokelőjegyzéses hangnemek éthoszának kialakításához. 


Bach az első sorozatot kötheni udvari szolgálatában írta 1722-ben ugyanazon körülményektől ösztönözve és korlátozva, mint amelyek hegedűre és gordonkára írt szólószonátáit, valamint a Brandenburgi versenyműveket létrehozták. A huszonnégy prelúdiumot és fúgát valószínűleg utazásai közben – Lipót herceget kísérve – vetette papírra, feltehetően gyors egymásutánban. Nyomtatásban a zeneszerző nem adta ki ezt a gyűjteményt – bár erre Mattheson kifejezetten felkérte –, mert nem bízott benne, hogy a kiadás magas költségei egyhamar megtérülnek.


A gyűjtemény a törzshangnemből kiindulva, félhangonként emelkedő sorrendben rendel egymás után egy-egy dúr-, illetve mollhangnemű prelúdiumot és fúgát. Mindkét darabtípus terjedelmét szűkre szabta az alkotó, az egész sorozatban alig fordul elő egy-két nagyobb lélegzetű mű. A prelúdiumok és fúgák nem egy időben keletkeztek: a prelúdiumok előbb készültek el, nagyrészüket már Wilhelm Friedemann Zongorakönyvecskéjében lejegyezte a mester. Ennek tudatában sokan vitatják egyes kompozíció-párok összetartozásának kérdését. Az esetek többségében mind az intonációs, mind a tematikus rokonság teszi vitán felül állóvá e kapcsolatot, amikor azonban önkényesnek tűnik prelúdium és fúga társítása, akkor is legitimálja azt a zeneszerző óhajának hitelessége. 

A Wohltemperiertes Klavier prelúdiumai többségükben nem igazi előjátékok, hanem önálló darabok, a hangnemükhöz tanozó „éthosz” sajátos hangulatvilágával, jellegzetes arcélű tematikával, a zongorapedagógiai célnak éppen megfelelő technikai feladattal és – nem utolsósorban! – határozott hangnemi tervvel, amely helyenként a klasszikus szonáta formájának korai modellje. A fúgák mindegyike a prelúdiumtól független – azzal rendszerint nem egy időben keletkezett – mintapéldája az ellenpontozó szerkesztésnek és a zongorajáték más-más oldatról megközelített problémáinak. Tizenegy háromszólamú, tíz négyszólamú, két ötszólamú és egy kétszólamú fúgát tartalmaz a gyűjtemény. Minél tömörebb a téma, annál bonyolultabb a kidolgozása. Kettősfúgát az első kötet nem foglal magában, hármasfúgát egyet.

C-DÚR PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 846

Szinte mozdulatlan kézzel szólaltatja meg a zongorista a harmonikus figurációk alig változó sorát. Mindvégig ugyanaz a ritmus – amennyiben egy ilyenfajta képletet egyáltalán ritmusnak nevezhetünk –, a dallam szinte csak sejthető, amint „testetlenül vonul végig, mint angyalok éneke a csöndes éjben” (Spitta). Ez a darab kétes népszerűségét mégis annak a körülménynek köszönheti, hogy Gounod e testetlen dallamnak formát adott, sőt szöveget (Ave Maria) és ilyen módon a kimondatlant, a százféle jelentőséggel felruházhatót egyértelműen, világosan és vulgárisan megfogalmazta. A prelúdium korábbi változata Wilhelm Friedemann „zongorakönyvecskéjében” is megtalálható.



A négyszólamú fúga témája a prelúdium arc nélküli anyagával ellentétben keményveretű és pregnáns. Határozott lépésekkel tör felfelé a diatonikus lépcső fokain, egy kemény és jellegzetes „quasi díszítő” fordulattal vált át nagyobb hangköz-lépésre. Ez a téma olyan hatalmas feszítő erőt hordoz magában, olyan gazdag a kontrapunktikus kidolgozás lehetőségeiben, hogy obligát ellenszólamra sincs szüksége: elég önmagában, önmagának. Az ellenpontozó munka nagy szellemi feszültségét közjáték alig oldja fel. Az egymásra torlódó szűkmenetek halmazából a C orgonapontra támaszkodva találnak kiutat a szólamok, a befejező harmóniafelbontás a prelúdiumot idézi.

C-MOLL PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 847



Mintha megelevenedne a két kéz, amelyet a C-dúr prelúdium mindvégig mozdulatlanságra kárhoztatott: a harmonikus figurációk itt valóságos perpetuum mobile gépies pergésére váltanak át. A Klavierbüchleinben felvázolt darab be is érte ennyivel; a Wohltemperiertes-beli feldolgozás azonban tovább megy és fantáziaszerű tempóváltozásokkal „quasi cadenza” készíti elő az egyszólamúvá vékonyodó befejezést. Ez a prelúdium határozottan etűdszerű, abban az értelemben, ahogy Bach még nem ismerhette e műfajt: a Gradus ad Parnassum vagy a Kézügyesség iskolája mit sem sejtő előfutára.

A háromszólamú fúga témája háromtagú (kérdés+válasz=konklúzió), csevegő hangú, a concertók metrikus lejtését idéző.

CISZ-DÚR PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 848
  


Hét keresztes hangnemben zongorára írni: új lehetőség, új szín és – mint ez a prelúdium félreérthetetlenül elárulja – új öröm. Csupa pasztellszín, csupa lebegés ez a muzsika, amely az első ütem kivételével már a Klavierbüchleinben is ma ismert formájában állott készen. Zenei anyagát tekintve a Cisz-dúr prelúdium a C-dúr és c-moll darabok zseniális ötvözete: a következetes harmonikus figuráció, az etűdszerű gépiesség itt a két szólamban váltakozva kapott szerepet, ezáltal vált a hangzás áttörten szivárványossá, a kifejezés oldottá. 

A háromszólamú fúga már pusztán mint kottaolvasási feladat is a legnehezebbek egyike: hát még, ha a téma capriccio-szerű ugrásait a jellegének megfelelő könnyedséggel és játékossággal kell az előadónak kiviteleznie!

CISZ-MOLL PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 849
  
 

Az eddigi prelúdiumoktól mind technikájában, mind hangvételében elüt a cisz-moll darab: nem tűz a játékos elé gyakorlattal elsajátítható, virtuóz feladatot; nem az ujjakat pergeti, hanem az érzelmekre ható, fájdalmas áriát szólaltat meg a billentyűkőn. De – e téren az invenciókkal rokon – az áriadallamot egyúttal imitatorikusan is feldolgozza, és az úgyszólván állandóan jelen van valamelyik szólamban. Ez a mű valóban nem „előjáték” a fúgához, hanem önmagában is teljes értékű, lenyűgözően szép kompozíció, amelyet Bach a Klavierbüchleinből vett át. 

Ötszólamú hármasfúga követi, amely a maga nemében ugyancsak egyedi jelenség. Akárcsak a prelúdium, ez is mellőzi a pedagógiai feladvány jelleget, és – bár sem elolvasni, sem megszólaltatni nem könnyű! – elsősorban a megilletődött hangulat visszaadását kívánja az előadótól. Témája a B-A-C-H motívummal rokon négyhangú képlet, amely grafikus képével a kereszt gondolattársítását sugallta Bach kortársainak (ugyanezt s témát használja fel később Schubert mint basso ostinatot Der Doppelgänger című dalában).


 

A hármasfúga első szakaszában ezt a négyhangú „kereszt”-témát lépteti be valamennyi szólamban és dolgozza fel a komponista. A második szakaszban új téma – az első kontraszubjektum – jelenik meg: figuráit nyolcadmenetek hömpölygő áradata, a nagy vokális művek kórusait idézi a zongora billentyűin. De alig került kapcsolatba a főtémával, tizenhárom ütem múlva újabb téma mutatkozik be: a második kontraszubjektum. Az előbbi végtelennek tetsző kígyózásával ellentétben ez lapidáris, súlyos motívum. A kibontakozás tetőpontján a fúgatéma és a két kontraszubjektum együttes kombinációjával ér el páratlan hatást a zeneszerző. 

D-DÚR PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 850

 

A prelúdium a két hangnemű darabbal megkezdett utat folytatja: áttetsző tizenhatod-figurációk egyenletes pergetését a basszus pengetés-szerűen megszólaltatott nyolcadhangjai kísérik. A befejezést – akárcsak a c-moll prelúdiumban – Adagio tempójú, szabad kadencia készíti elő. Eredeti alakjában ez a prelúdium is a Klavierbüchlein számára készült.

A négyszólamú fúga hangvétele nemcsak e gyűjteményben szokatlan, de általában elüt a Bach-fúgákétól. Francia nyitányt idéző, pontozott ritmikája, a témafej „kiírt ékesítésének” gazdagsága és a befejezés „pomposo” homofon hangzattömbjei arra vallanak, hogy ezúttal valóban karakterdarab és nem iskolai ellenpontfeladat megalkotása volt a zeneszerző szándéka. 

D-MOLL PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 851

 

Igazi prelúdium, úgy, ahogyan e műfaj fogalmát Bach utókora értette. Megvan benne az egyanyagúság, amely a későbbi etűdirodalom alapelve lett; a hangulatnak az az egyetlen, nagylélegzetű íve, amely a Chopin-prelűdök jellemzője; a triolákra bontott harmóniák oly mértékű érzékenysége (ideértve a nápolyi szext hangzat sajátosan fájdalmas csengését), amely – ha a legenda igaz – méltán válhatott Beethoven „Holdfény”-szonátájának mintaképévé. Ez a prelúdium a Klavierbüchleinben még mindössze 14 ütem terjedelmű volt.

A háromszólamú fúga a prelúdium merő ellentéte. Témája ritmikailag igen differenciált: nyugodt menetű nyolcaduk után tizenhatodokból álló négyes csoport következik, amely nyilván az alaphang szextjére ugró, heves staccatót készíti elő (ez egyébként a Wohltemperiertes Klavier első sorozatában az egyetlen, Bach által kiírt staccato jelzés!). Innen nyomatékos trillával zárul a téma. A zenei anyaggal a komponista e fúgában éppoly gazdaságosan bánik, mint a C-dúr fúgában: a téma úgyszólván mindig jelen van, szűkmenetekben és megfordításokban, indulatosan és ellentmondást nem tűrően, feltűnően keveset törődve a szólamok összecsengésének „szépségével". 

ESZ-DÚR PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 852

 

A darabpárok összeillésének problémáját minden bizonnyal ez a két kompozíció vetette fel első ízben. Hermann Keller valószínűnek tartja, hogy ez a prelúdium – amely a gyűjtemény első tizenkét darabja közül egyedül nem szerepel a Klavierbüchleinben – régebbi alkotás. A fantáziaszerű kezdés és a prelúdiumba beépített kettősfugato a toccaták műfajához közelíti a darabot. A szokatlanul nagyszabású prelúdium valóban nem igényli a rákövetkező fúgát, önállóan is kerek és teljes egész benyomását kelti. A négyszólamú kettősfugato témája a fantáziaszerű toccatakezdet, kontraszubjektuma rövid, szinkópás képlet, amelynek teljes bemutatása után téma és kontraszubjektum összefonódva, feloldódást nem engedő, koncentrált szólamszövedéken át vezet a befejezésig.

A háromszólamú fúga könnyed, játékosan tagolt témája és levegős közjátékai valóban kissé súlytalannak tetszenek a hatalmas előjátékhoz képest. 

ESZ-MOLL PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 853

  

Ez a prelúdium semmi máshoz nem hasonlítható: még Bach életművében is egyedül áll megrázó szomorúságával, amelynek végtelen egyszerűséggel, úgyszólván az effektusok minimumával ad hangot a hangszerkíséretet és énekhangot együttesen reprezentáló zongora. A dallamot – rövid hangzatfelbontás-motívumokat – felváltva éneklik „ketten", hol a felső, hol az alsó szólamban; a tört akkordokat „pengető” kíséret regisztere is változó. A drámai feszültség tetőpontja a huszadik ütemben – pontosan a darab közepén! – következik be, amikor elhallgat a „kíséret", és a kettős énekszólam, imitációval indulva találkozik szenvedélyes deklamációjának hevében. A „dráma” a harmincadik ütemben tulajdonképpen véget is ér: ami ez után következik, merő lemondás, hat ütemre terjedő szívettépő búcsú és négyütemes, megrázó utóhangja.

A háromszólamú fúga témája egyike a zenetörténet legtökéletesebb melodikus képleteinek. Három ütemét szimmetrikusan osztja meg felfelé törekvő „kérdés” és lenyugvó „válasz” között. A „kérdés” szélesre tárt kvint-hangközzel indul, a „válasz” kvarttal. E két, gondolatot, gesztust indító lendülettől eltekintve diatonikus másodlépésekben mozog a téma, ritmikája kimért, ünnepélyes. Ezt az ünnepélyes menetelés jelleget a fúga mindvégig megőrzi, a témafordítások, szűkmenetek és – az első kötetben egyetlen helyen alkalmazott – augmentációk során is. 

E-DÚR PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 854

  

12/8-os időmértékben szelíden hullámzó muzsikájának az orgonapontok kölcsönöznek sajátos, pasztorális hangulatot. Háromszólamú szerkesztése, zsáner jellege az invenciókra emlékeztet. Akárcsak a többi prelúdium, ez is a Klavierbüchlein gyűjteményéből került a Wohltemperiertes Klavier sorozatába. Háromszólamú fúgájának szokatlanul terjedelmes, folyondárszerűen kanyargó témája többnyire szűkmenetekben torlódik. 

E-MOLL PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 855

  

A Klavierbüchleinben szereplő, majd a Wohltemperiertes Klavier számára átvett prelúdiumok közül ez változott meg a legjelentősebb mértékben az átdolgozás során. Eredeti formájában a zongorista bal keze számára készült gyakorlat volt; ebből alakította ki Bach azt a poétikus hangszeres áriát, amelyet a quasi ostinato basszus tizenhatod-figurái felett a szoprán szólama „énekel". A basszus nem „kíséri” a dalt, csupán a hátteret festi, a kíséretről a középszólam félütemenként megpendített akkordjai gondoskodnak: a mű tehát három, önálló hangzó síkon játszódik le. 

A Klavierbüchlein prelúdiuma 23 ütemből állott. A Wohltemperiertes prelúdiuma a 23. ütemben hirtelen tempót, hangot és játékmodort vált: az addigi álmodozó Andante (legalábbis ilyen tempójúnak vélhető a kívánatos előadás) a zeneszerző által kürt Prestóra vált. Megmarad a basszus mozgékony pergése, amelyet mostantól fogva az egyetlenre csökkentett felső szólam is átvesz. Ebben a sűrű és dinamikus kétszólamú szövedékben rohan a darab a befejezéshez. A kétszólamú fúga – a két sorozat egyetlen kétszólamú fúgája – a prelúdium pergő mozgalmasságát folytatja csivitelően játékos témájával. A darab rendkívül szigorú szimmetriával szerkesztett: két egyenlő hosszúságú részre tagolt, mindegyik együtemes, viharosan alágördülő unisono menettel fejeződik be. 

F-DÚR PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 856

 

A prelúdium 12/8-os időmértékben hullámzó, kellemesen csobogó patak-zenéje a kétszólamú invenciók gazdaságos és tervszerű felépítését követi: ez már a szólamok elosztásában megmutatkozik, még inkább abban a jelenségben, hogy a félütem-tartamú motívum következetesen minden ütemben kétszer fordul elő. Ugyancsak az invenciókat idézi a trillaláncok és ékesítések alkalmazása.

A háromszólamú fúga is megőrzött valamit a prelúdium mozgásformáiból. 3/8-os ütemeiben egyszerű, lapidáris téma körül zajlik a kontrapunktikus eseménysor. 

F-MOLL PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 857

  

Ez az utolsó prelúdium, amelyet Bach a Klavierbüchleinből vett át. Ünnepélyes, nyugodt menetű négyszólamú darab, amelynek tizenhatod motívumai – mivel legtöbbször hangzatfelbontások – nem keltenek mozgásképzetet, inkább statikus jellegűek. A befejezésnél igen szép visszatéréssel kerekíti le a formát a mester.

A négyszólamú fúga negyedhangokból szerkesztett témája merő fájdalom: kromatikus lépésekkel indul a kvintről, majd a felső oktáva érintése után csüggedten hull az alaphangra, amelyet ekkor, a befejezésnél szólaltat meg első ízben. Az ellenpont a kantátákból ismert ünnepélyes processzió-motívumból formált. 

FISZ-DÚR PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 858

  

Ez a prelúdium már nem egy korábbi mű átdolgozása, hanem kifejezetten e sorozat számára készült, a fúgával egy időben és vele szoros rokonságban. Az akkoriban felfedezett hat előjegyzéses Fisz-dúr hangnem minden lebegő könnyedségét, harmatos költészetét feltárja a prelúdium 12/16 időmértékben ringató kétszólamú harmonikus figuráció-sorozata, amelyben a trillák jelentős hangulatteremtő funkciót kaptak. Hasonlóan szivárványos, áttetsző és csillogó a háromszólamú fúga szövete is. Kéttagú témája kedvesen évődő „kérdésből” és megnyugtató „válaszból” áll. 

FISZ-MOLL PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 859

  

A prelúdium témája capriccióra, faktúrája kétszólamú invencióra emlékeztet. Ennek a fickándozó mozgalmasságnak szöges ellentéte a négyszólamú fúga nehezen vonszolódó, tépelődő kromatikával terhes témája és ellenpontjának a kantátákból és passiókból ismert zokogó motívuma. A fúga legnagyobbrészt három szólammal játszódik le, csak a közepén és végén lép be – a szopránban, illetve a basszusban – negyedik szólama. 

G-DÚR PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 860

 

A prelúdium vidáman bugyborékoló, 24/16-os ütembeosztású, kétszólamú tétel. A háromszólamú fúga szélesen tagolt témája a közkeletű „forgó” kettős ékesítés (Doppelschlag) motivikájából kialakított. 

G-MOLL PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 861

  

Ez a prelúdium teljességgel nélkülöz mindenfajta etűd jelleget, pedagógiai célja kizárólag a sima szólamvezetés és a plasztikus főbb szólamú játék elsajátítására irányulhatott. Háromszólamú, komoly hangú, ünnepélyes karakterdarab, amelynek differenciált ritmikájú „sóhaj”-motívumokból szerkesztett témája hosszú, egy teljes ütemen át kitartott trillával kezdődik.

A négyszólamú fúga témáját éles metszés tagolja két („kérdés” és „válasz") motívumra. 

ASZ-DÚR PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 862

  

A prelúdium együtemes, pregnáns témája úgyszólván mindvégig jelen van az invenció jellegű darabban. A négyszólamú fúga méltóságteljes, rövid témája levegős kvint- és terclépésekből tevődik össze. 

GISZ-MOLL PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 863

  

Az öt előjegyzéses, rendkívül érzékeny hangnem borongós-elmélkedő hangulatának egyik korai, gyönyörű példája ez a prelúdium, amely szigorúan vezetett három szólamával az invenciókat idézi. Ugyanezen a hangon szól a négyszólamú fúga is. Témája háromtagú: szekundokban tépő első és merész tritonus-ugrással mintázott második tagjára lapidárisan kongó végzet hangján tesz pontot a konklúzió jellegű befejezés. Ezt a harmadik témaszelvényt a továbbiakban önálló motívum gyanánt is felhasználja a zeneszerző, mintegy vészjósló figyelmeztetőként az enyhültebb hangulatú közjátékokban. 

A-DÚR PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 864

 

A prelúdium feszes ritmusú, mozgalmas háromszólamú invenció. Szokatlanul rövid, mindössze 24 ütem terjedelmű. Annál terjedelmesebb a háromszólamú fúga, amelynek 9/8-os metrumú témáját szokatlan módon egy magában álló rövid nyolcadhang vezeti be. Még el sem hangzik a téma, már türelmetlenül alája torlódik a „társ” szólama. A fúga során ritkulnak a témabelépések és a darab közepén bemutatott, tizenhatodokban mozgó ellenpont a befejezésig tartósan fellazítja a szólamszövetet. 

A-MOLL PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 865

  

A 9/8-os időmértékben komponált prelúdium szokatlanul iskolás jellegét valószínűleg az egész ütemekre elhúzódó harmóniafelbontás következetessége okozza, amely ez esetben nélkülözi a C-dúr prelúdium átszellemült mozdulatlanságát. A rendkívül nagyméretű négyszólamú fúga Spitta szerint egy hasonló hangnemű Buxtehude-kompozíció átköltése. Hermann Keller valószínűnek tartja, hogy ez a fúga még a weimari időkből származik. 

B-DÚR PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 866

 

A gyűjtemény egyetlen toccatajellegű prelúdiuma. Háromszólamú, táncos lejtésű fúga követi, kellemes, „társalgási” hangulatban. A két ellenpont közül az első a téma hangvételét követi, a második a prelúdium villódzó mozgásképleteit idézi. 

B-MOLL PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 867

  

Egyike a legcsodálatosabb prelúdiumoknak, az esz-moll darab méltó párja. Annak ellenére, hogy a súlyosan lépdelő, szekundokban nehézkesen felfelé haladó téma ellenpontos kidolgozású, mégis homofon benyomást kelt a súlyos akkordok révén – ebből a szempontból a toccatafúgák álhomofóniájára emlékeztet. A darab közepén – a feszültség tetőpontján – elvékonyodik a hangzás, két ütemen át csak két, egymásnak felelgető szólam hangoztatja megrendült mottójának daktilusait.

A prelúdiumhoz hasonlóan a fúga is az esz-moll mű párdarabja. Ötszólamú, komor hangú, méltóságteljes darab, témája – akárcsak az esz-moll fúgáé – egy súlyos lelépő kvart (az esz-moll fúgában: felfelé lépő kvint) után tér át a kimért negyedhangok szekundokban mozgó vonulatára. Tragikus hangulatát a vége felé sűrűsödő tématorlasztások (ötszörös szűkmenet!) fokozzák. 

H-DÚR PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 868

 

Ismét visszatér az invenció jelleg, az ujjak rugalmasságát célzó egyenletes mozgás és a háromszólamú szerkesztés. A négyszólamú fúga kéttagú témája a prelúdium anyagából származik. 

H-MOLL PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 869

  

A prelúdium Andante felirata – a fúga Largo jelzésével egyetemben – magától a zeneszerzőtől származik. Ez a Wohltemperiertes Klavier egyetlen kompozíciója, amelyet Bach tempójelzésekkel látott el. De más tekintetben is kiválik ez a mű a sorozatból: csakis itt alkalmazott Bach világosan tagolt kéttagú formát és a klasszikus szonáta előjelének tekinthető hangnemi tervet (tonika – domináns – tonika). 

A prelúdium szakít az invenciók arányos szólamelosztásával és az etűdök mechanikus motívumismételgetésével. Szólamait az olasz triószonáták mintájára képezte a mester: a basszus nyugodt léptekkel, egyenletes nyolcadokban mozog, miközben a dallam a felső szólamok párbeszédéből bontakozik ki, áhítatosan és átszellemülten. Nem kell túl eleven képzelőerő ahhoz, hogy a prelúdium második részének kezdetén felhangzó új anyagban a későbbi szonátakidolgozásokat sejthessük meg.

A négyszólamú fúga minden eddiginél terjedelmesebb: 76 ütemen vonul végig a zeneszerző által előírt Largo tempóban a súlyos és megilletődött hangulatú processzió. A fájdalmas, kromatikával és sóhaj-artikulációkkal patetikussá színezett téma szokatlanul hosszú: nem valós méretei teszik azzá, hanem az aprólékos tagolás és a lassú tempó. A darab folyamán mégis úgy érzik, alig történik valami. A súlyosan aláhajló ellenpont negyedhangjai éppúgy nem jelentenek elmozdulást, mint a barokk kamarazenében közkeletű és a passiókból jól ismert, szekvenciás közjátékok. 

Spitta megkapó szavakat talált annak magyarázatára, miért nem alkalmazta Bach e fúgájában a szokásos kontrapunktikus mesterfogásokat: „Bach eléggé bebizonyította már, hogy a legnagyobb bonyolultság közepette is meg tudja őrizni a jóhangzást. Nem! Az emberi szenvedés olyan képét akarta felvázolni, éppen legkedvesebb hangnemében, e műve befejezésképpen, amelyben legmélyebben általános emberi érzései alakot ölthetnek… Mennyire nem számított a nagyközönség részvételére az, aki egyik legkiválóbb hangszeres művére… ilyen töviskoszorút rakott fel!"

Forrás: Pándi Marianne, Hangversenykalauz